A film Yoram Friedman igaz története, aki 1943-ban, 10 évesen szökött meg a varsói gettóból. Évekig az erdőben bujkált, faluról falura vándorolt, kétkezi munkáért menedéket kapott néhány gazdától, de sokan voltak, akik elárulták. Máig emlékszik édesapja utolsó szavaira, aki mielőtt feláldozta magát a fiáért, a lelkére kötötte: „Titkold el, hogy zsidó vagy, de soha ne felejtsd el!” A (valószínűleg) nyolcvanesztendős Yoram Friedman, aki a film végén maga is megjelenik (ám maga sem tudja, hogy 1933-ban vagy 1934-ben született-e), ma Izraelben él feleségével, két gyermekével és hat unokájával. Történetéből az izraeli Uri Orlev írt nagysikerű regényt, és a német Heinrich Hadding forgatókönyvet.
A filmbeli történet picit módosított adatokkal 1942 nyarától 1945 nyaráig beszéli el a kis Srulik Friedman (Andrzej és Kamil Tkacz) életét. A nyolcéves kisfiú megszökik a gettóból, a közeli Kampinoski-erdőben rátalál egy csapat bujkáló zsidó gyerekre és csatlakozik hozzájuk. Azt eszik, amit az erdőben találnak, és amit a parasztgazdaságokból lopnak. Amikor német katonákba futnak, Srulik elszakad a többiektől és teljesen magára magad. Magánya, rémálmai és a gyötrő éhség ellenére kitart, és a nyarat, az őszt az erdőben tölti, de a téli viharok ellen visszamenekül a civilizációba.
A fagyhalálhoz közeli állapotban talál rá az egyedül élő Magda Janczyk asszony (Elizabeth Duda), akinek férje és fiai a partizánok oldalán harcolnak. Srulik lengyel „keresztény” álnéven, mint Jurek Staniak mutatkozik be, ahogy azt az apjával (Zbigniew Zamachowski) való utolsó találkozásukkor megbeszélték. Bár az asszony gyanítja, hogy nem ez a valódi neve, így szólítja a fiút és segíti tovább építeni új identitását egy olyan történettel, amit bárhol, bármikor elmesélhet. A zsidó fiú lengyel keresztény árvává válik, megtanulja az imákat és megpróbálja magát beleélni mindebbe. Amikor a lebukás veszélye egyre fenyegetőbbé válik, az asszony ad neki egy nyakláncot feszülettel, és Srulik mint Jurek Staniak elhagyja a házat és a közeli falvak felé indul.
Munkát talál egy gazdaságban és a telet a Wrobel családnál tölti, akit lenyűgöz szorgalma és megbízhatósága, ám Jurek történetét megkérdőjelezik és végül innen is tovább kell állnia. A tavasz beköszöntével megint az erdőben lel menedéket, csakhogy egy gazda árulása miatt hamarosan a németek kezébe kerül. Egy SS-tiszt (Rainer Bock) kihallgatja, és már-már agyonlövik a fiút, amikor sikerül megszöknie. Bátran beleveti magát a mocsárba, és lerázza magáról követőit és kutyáikat.
Aratómunkásként ismét munkát kap egy birtokon, amelyet egy német–lengyel nő, Hermanné (Jeanette Hain) vezet. Jurek későn tudja meg, hogy a nő épp azzal az SS-tiszttel folytat viszonyt, aki le akarta lőni őt. A tisztet annyira lenyűgözi Jurek életrevalósága, hogy nem leplezi le, hanem ajándékul adja szeretőjének.
Egy nap Jurek kezét véletlenül bekapja egy lovas cséplőgép fogaskereke és súlyosan megsérül. A kórházban az orvos felfedezi, hogy a fiú körül van metélve, és határozottan visszautasítja, hogy megoperálja, mert zsidó. Amikor a főorvos (Olgierd Lukaszewicz) később rátalál ájultan a kijáratnál, a fertőzés már továbbterjedt, és nincs más választás: Jurek jobb karját amputálni kell. A kezdeti kétségbeesés után a fiú kezd felépülni sérüléséből, ám az antiszemita orvos feljelenti, ezért amikor az addig őt fedező SS-tisztet leváltják, meg kell szöknie a kórházból.
Ez sikerül neki, de fél karral még könnyebben beazonosítható, és hamarosan a nyomára akadnak. A sors visszavezeti Janczykné falujába. Az asszony elbújtatja, de az SS felgyújtja a házat és a fél falut. Jurek megmenekül ugyan rejtekhelyén, de az ereje végén járó nő a szomszédok bosszújától tartva azt tanácsolja, hogy Jurek hagyja el a környéket és meneküljön keletre, ahonnan az oroszok jönnek.
Rendíthetetlen életereje által, hogy hiányzó karja ellenére munkát találjon, egyik gazdaságról a másikra vándorol, míg végül 1944 nyarán találkozik a Vörös Hadsereggel a Visztula partján. Megismerkedik egy kislánnyal, aki hazaviszi magával, és Jureket befogadja a Kowalski család. A valós személyiségét mesterien leplező fiú egyre inkább otthon érzi magát felvett vallásában is, templomba jár és elsőáldozó lesz.
A háború véget ért, amikor egy Mosche nevű, a varsói zsidó árvaházból érkezett férfi (Itay Tiran) jelenik meg Kowalskiék otthonában, aki nem hiszi el Jurek történetét. A férfit a család szomszédja értesítette. Jurek végül nem tagad tovább, csakhogy nem akar elmenni vele. Megpróbál megszökni és azt kiabálja, hogy nem akar többé zsidó lenni, mert semmi mást nem adott neki vallása, csak szenvedést. Mosche megnyugtatja, és Jurek beleegyezik, hogy legalább meglátogassa az árvaházat. Útközben szülővárosában megtalálja elhagyott házukat, ahol megrohanják az emlékek. Odüsszeiája végül túlélését segítette, és emlékei befolyásolják a döntést, amit meg kell hoznia. Az utolsó jelenetben Jureket szó szerint a keresztúton találjuk, ahol választania kell, hogy a Kowalski-családhoz, vagy saját régi énjéhez térjen majd vissza.
Egy rövid epilógusban találkozunk az igazi Srulikkal, Yoram Friedmannal, aki ma már a nyolcvanas éveiben jár, Izraelben él és sosem csináltatott művégtagot magának. Felesége, gyerekei és unokái gyűrűjében, saját hangján meséli el, hogyan folytatódott az élete.
Srulik/Jurek több éves identitáskereső, sodródó kálváriáját Pepe Danquart úgy rendezte meg, hogy egy főként tájlírai elemekkel teleszőtt pikareszk ifjúsági kalandfilmként és a holokausztra és zsidóüldözésekre a megszokottól némiképp eltérő megközelítésben rálátó, dokumentarista játékfilmként egyaránt nézhetjük, melyben a humornak épp úgy megvan a helye, mint a torokszorító pillanatoknak. A külső, térbeli utazást egy belső lélekvándorlás is kíséri, amennyiben ez a kisfiú, ha nem érti is, miben volnának ők vétkesek, azt megtapasztalja, hogy a keresztény környezetben zsidónak lenni kirekesztettséggel, elutasítottsággal jár, tehát nem mindegy, hogy valaki asszimilálódik-e, vagy ragaszkodik születési identitásához.
Még nem tudja, hogy itt nem csupán vallási, de valamiféle megmagyarázhatatlan faji gyűlölet is feszül ember és ember között, ráadásul egy német–lengyel háborús nemzeti ellentét közepette. Mindenesetre idő előtt kell férfivá érnie, aminek tétje az életben maradás esélye. (A rendező mondta el a sajtótájékoztató-vetítésen, hogy abban az időben ezernél is több menekült zsidó gyermek bujkált a Kampinoski-erdőben, akiből mindössze kettő (!) maradt életben, mert vagy az üldözők végeztek velük, vagy a zord körülmények.)
Az identitás tagadása és elfelejtése sem jelenti ugyanazt, és a kisfiú lelki válaszútjánál az önfeláldozó apa utolsó tanácsa izzik fel a lelkében.
Azt is tudjuk, hogy Yoram Friedman végül is azért hagyta el szülőhazáját és telepedett le Izraelben, mert jóval a háború befejezése után is szembesülnie kellett még olyan antiszemita megnyilvánulásokkal, amelyek erre a döntésre bírták rá. E tekintetben a Fuss, fiú!a magyarholokauszt 70. évében is friss és élő társadalmi politikai alkotás, amely szembenézésre kényszeríti akár a lengyeleket, akár a magyarságot a tekintetben, hogy tisztességes emberek és kollaboránsok egyaránt voltak köztük, és hogy a zsidóellenesség akár faji, akár vallási értelemben, vagy a holokauszt tagadása még mindig közöttünk fertőző eszme. Ezzel pedig kinek-kinek az önnön lelkiismerete szerint kell szembenéznie egyéni és nemzeti értelemben egyaránt! A Fuss, fiú! érzelmekre ható elemei tehát egyfelől történelmi tények, másfelől segítenek az ezt a történelmet át nem élt nézőnek megérteni a soá lényegét, hogy a zsidóság miért nem hajlandó „túllépni végre” bizonyos emberiség elleni rémtetteken, amelyekhez még csak krematóriumokat sem kell mutatni, hogy szíven üssék az embert.
A filmtörténet íve és a karakterek nagyon jól kidolgozottak, mert nem egysíkúak. Bármily hihetetlennek tűnik, ez a kisfiú életben tudott maradni az erdőben vadászgatva, horgászgatva, időnként élelmet lopva, fákon és bokrok tövén alva, mocsárban elrejtőzve, félelmeket és betegségeket magányosan leküzdve is.
A szerepet – a szerencsés adottságok okán – egy igen tehetséges ikerpár, Andrzej és Kamil Tkacz játssza (az Élni jó című lengyel filmben nemrég már láthattuk kettejüket), de ebből a néző semmit sem vesz észre, ahogyan a csonkoltság is jól megoldható jó színészi játékkal és megfelelő protézissel. Mindenesetre Srulik/Jurek jellemének összetettsége, fizikai, érzelmi gazdagsága plasztikusan átjön a vásznon.
Nagyon fontos szereplő az SS-tiszt, akit Rainer Bock játszik kiválóan. Ne gondolja senki, hogy ez az ember sajnálja a gyereket, elvégre hajtóvadászatot indít ellene, legfeljebb csak imponál neki, hogy „szórakoztatóbbá” teszi számára a rutinmunkát. Amikor nem leplezi le, az is csak hatalmának a fitogtatása, hogy ő megteheti, hogy odaajándékozza a szeretőjének, mint egy kutyakölyköt, mert megteheti, neki semmibe sem kerül. Ez a cinizmus még kegyetlenebb, mintha csak egy bürokrata gépezet engedelmességével kegyetlenkedne.
A lengyelek közötti segítségnyújtás és kollaboráció mértéke és milyensége is plasztikusan jelenik meg a történetben.
Srulik rájön, hogy minél vastagabbat hazudik, annál több jut a tányérjába, és a végén már-már maga is elhiszi, hogy személyesen Hitler vágta le a karját, ami azért egy felnőttnek már sok. Az együttműködők között van, aki jutalom fejében adja a németek kezére a kisfiút, más puszta antiszemitizmusból nem hajlandó megoperálni. A legtöbben azért a maguk életének védelmében nem nyújtanak segítséget.
Kivétel Magda Janczyk, akinek jelleme Elizabeth Duda érzékeny játékában bontakozik ki. A nő, az anya és az ellenálló vonásaiból gyúrja össze a maga hozzáállását a kisfiúhoz, amelyben a tisztaság és jó példamutatás hősies mintáját adja, akit legfeljebb a maga közösségének korlátai határolnak be.
Nagyon érdekes figura az Itay Tran által játszott Mosche. Benne a cionista és kommunista vonások figyelhetők meg. Kicsit az új hatalom hivatalnokaként jelenik meg, hogy árvaházba vigye a fiút. Nem foglalkozik azzal, hogy mennyivel jobb volna végre békén hagyni őt egy szerető családi közösségben, mert neki az új emberre van szüksége, akit a népe érdekében kell majd kiképezni. Nem akar rosszat Sruliknak, de az ő elvhűségében is van valami kicsit erőszakos. Ha ez a gyerek most kereszténnyé válva itt megállapodik, akkor sosem lesz belőle sem az új Lengyelország, sem a későbbi Izrael Állam elvhű polgára, tehát neki ennek értelmében kell cselekednie. Bár feladja a fiúnak a választás lehetőségét, azért tesz is érte, hogy ez a választás egyértelműen a céljának megfelelő legyen.
Lehetne még sorolni a kisebb szerepek szép megoldásait, amelyek az egyszerű lengyel nép hozzáállását ábrázolják nagy empátiával és hűséggel. A film megérdemelt sikerében nagy szerepe van Daniel Gottschalk mindent kifejező kamerájának, amelyben a védő és óvó természet szépségei ugyanúgy megjelennek, mint annak fagyos ridegsége, akárcsak az emberi arcokon. Richard Marizy vágó teljesítménye is ezt erősíti. Stéphane Moucha érzelem-gazdag muzsikája nagyon jó aláfestésül szolgál mindehhez, hogy a film közönségsikert arathasson.
Pepe Danquart (*1955) német rendező, forgatókönyvíró, a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia és az Európai Filmakadémia tagja, valamint a Német Filmakadémia társalapítója 1994-ben Oscar-díjat nyert Schwarzfahrer című rövidfilmjéért. Következő alkotása az 1997-i Nach Saison című film, amivel számtalan díjat nyert, megalapozva ezzel nemzetközi elismertségét. Heimspiel című 1999-i filmjével megkezdte sport-dokumentumfilm trilógiáját, amellyel új szintre emelte a sportfilmeket és a mozi nézők számára is élvezeteset alkotott. Ezt nemcsak az elnyert díjak, hanem a magas nézettségi adatok is alátámasztották. 2011-ben elkészítette Joschka und Herr Fischer című filmjét, melyben Joschka Fischer német politikus életútját örökíti meg 60 év német történelmén keresztül. A dokumentumfilmek mellett számos játékfilmet is rendezett: Daedalus (1991), Mörderinnen (2001), Semana Santa (2002), C(r)ook (2004). Ugyanakkor társalapítója a Bittersuess pictures GmbH filmprodukciós cégnek 2008-ban pedig kinevezték professzornak a Hamburgi Képzőművészeti Egyetemen.
A Fuss, fiú! hazai bemutatójának kiemelt támogatói: Goethe Intézet, MAZSIHISZ, Budapesti Zsidó Hitközség, Izraeli Kulturális Intézet, Lengyel Intézet, Az Élet Menete Alapítvány, Osztrák Kulturális Fórum és a Bálint Ház. Megtekintését 12 éven felülieknek magam is nagyon ajánlom történelmi leckének és moziélménynek egyaránt.
