Gibraltáron olyan oktalan fontoskodásnak látszott, hogy a határátlépésnél, visszafelé Spanyolországba, az utasokat leszállítják a buszról, minden holmit magukkal kell vinni, gyalog követni kell az idegenvezetőt egy hosszú úton, kézben tartva az úti okmányokat, az idegenvezető egy ellenőrző épülethez viszi a csoportot, ahol mindenkinek fel kell mutatnia az iratot, aztán ki az épületből, ahová kisvártatva begördült az üres turistabusz, hogy tovább lehessen utazni Andalúziában.
Akkor ez olyan fura dolog volt, ami nyilván arra való, hogy a vámmentes Gibaltárból ne vigyenek ki az engedélyezettnél több cigarettát vagy alkoholt.
Akkor még olyan viccesnek tűnt ez a macera. Akkor még az volt az érdekes, hogy milyen egyszerű eljutni Európa csücskére. Egy fapados elviszi az embert Malagába, ott, meg a környéken, kivált télen, jutányos áron adják a szobákat, és szerveznek kirándulásokat mindenfelé. Gibraltárra is, ami nem része a schengeni övezetnek, látszólag spanyol, mégis brit. Ahol kis buszok viszik a turistákat a szikla tetejére, az Európa-ponthoz. Ahol áll középen egy ágyú – Gibraltáron sokfelé állnak öreg ágyúk, mindenféle régi háború emlékeként, meg katonák szobrai, emléktáblái figyelmeztetnek rá, hogy ez nem volt mindig turistaparadicsom.
De mostanában az. A kikötőben jachtok, a Fő utcán, a Main Streeten minden tizedik lépésnél ragyogó brilleket árusító ékszerüzletek, közöttük luxusmárkák és elektronikus cikkek boltjai, meg italok sokaságát kínáló üzletek. Minden szörnyű drágán, ám tax free, azaz vámmentesen.
A Fő utcán hömpölyögnek a népek. Akik előtte megnézik a majmokat. A szikla természetvédelmi zónájában több száz majom él. Nem tudják pontosan, honnan jöttek ide, de azt tartják, amíg a majmok Gibraltáron vannak, addig maradhatnak az angolok is. Hát nagyon megbecsülik a majmokat. Még külön állatkórházuk is van. Nehogy már vissza kelljen adni azt a stratégiai kincset, amiről azért lehet sejteni, hogy a szikla tetején a lokátorok, meg effélék nem csak a majmok védelmét szolgálják.
Hát így lehetett volna írni Párizs előtt egy kellemes kirándulásról. De Párizs óta megváltozott a határok és az ellenőrzések jelentősége. De megváltozott az emberi szolidaritásba vetett hit ereje is, a milliós tömeg látványától, az órákig tartó felvonulástól, amit a világ komoly televíziói folyamatosan közvetítettek élőben, interjúkkal, hogy mit gondolnak fiatalok és öregek, fehérek és feketék, arról, milyen az emberhez méltó élet.
Úgy, hogy Párizs után lehet, hogy mégis csak úgy kell írni, mint előtte.
Európa csücskéről is, Európa csücskén is.
