Újabb sorban állás, közben lehet olvasni a felhasználási feltételeket, ahol a következő tétel ütötte meg a szememet: „Bankkártyás fizetés esetén KÉNYELMI díjat számítunk fel”. Ezt nem értem: hol itt a kényelem, amikor ugyanúgy állok a sorban mint a többi halandó, aki készpénzzel tölti fel a kártyát. Tehát itt én ezt inkább „bankkártya adónak” érzem, sem mint kényelmi díjnak.

Sikeresen túljutottunk a fizetőeszköz beszerzésén, most már semmi sem állhat közénk és a finom ételek, italok közé. Kezdeti éhségünket egy kenyérlángossal csaptuk agyon, ami nagyon finomnak bizonyult és szerencsére a mérete engedte a további kísérletezetést. Így nyugodtan körbesétáltuk a bódékat. Távolról szemlélve érdekes, hogy a kiszolgálók annyira nem élvezik a bulit, mint amennyire egyébként kedvesek, amikor éppen kiszolgálnak. A választék nem túl nagy egyik standon sem, de amit kínálnak, az maradéktalanul ízletes, vagy annak látszott, ugyanis mindent nem tudtunk kipróbálni.

Második állomás egy lazacra szakosodott étterem standja volt. A pultos srác nagyon pörgött, nem is tudtunk szóhoz jutni. Elhadarta a menüt, bólintottunk, fizettünk és már készült is az ételkülönlegesség. Volt benne minden jó a dinnyétől az uborkán át a krumplis pogácsáig és persze lazac is, derekas adag. Kettőnknek pont elég volt.

A következő megálló a boros szekció volt, hisz a jó étel jó italt is kíván. Találtunk is egy kedves bormérő hölgyet, aki akkor is mosolygott, amikor nem volt vendég. Jó választásnak bizonyult, egy finom kékfrankos és egy habzó fehér kóstolása után sétáltunk tovább…

…és belefutottunk egy sajtos faházba. Ott a kiszolgálás nem volt gyors, de ezt kellő szakértelemmel és érdekes mesedélutánnal kompenzálták. Megtudhattuk, hogyan kell borozás közben sajtot majszolni. Az sem mindegy, milyen sorrendben fogyasztunk. Van bor előtti és van bor utáni sajt. A frissen készült kis sajttál tartalmát már ugyancsak frissen szerzett tudásunk szerint kóstolgattunk.

A végére hagytuk a fekete levest, azaz a kávés bodega felkeresését. Érdemes volt kivárni a sorunkat, mert ilyen finom, illatos presszókávét még nem ittunk. Kifelé menet körüllengett az olasz tészták és fűszerek csábító illata. Eljött a nagy pillanat, a fesztiválkártya visszaváltása. Újabb sorban állás, persze, a „kényelem” jegyében.

Párommal megállapíthattuk: nem okozott nehézséget az enni, inni valók kiválasztása, az éttermek csak a legfontosabbakat emelték át étlapjukról ide, a Gourmet-fesztivál kínálatába, amelyet egyébként a rakott krumpli jegyében hirdettek meg. Végtére a kevesebb több.

Jó érzéssel távoztam a rendezvényről. Ha jövőre is lesz, biztosan újra nekivágok a kóstolásnak – a mostaninál bővebb nadrágban.