Ha átléped a küszöbünk

Vajon látta-e Vidnyánszky Attila, Rátóti Zoltán és kuratóriumuk a színház iránt bizonyára különleges érdeklődést mutató többi az utolsó Zsámbéki-osztály „Ha átléped a küszöbünk” című vizsgaelőadását? (Kép: SZFE – Ódry Színpad)

Hogy is láthatták volna, hiszen nem léphetik át a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapuját, a fiatalok elfoglalták, csak tanáraikat engedik be – jöhet a kérdésre a gyors, ellenséges replika. Hogy is láthatták volna? Hát bizony képernyőn, ahol az érdeklődők valamennyien, a streaming közvetítés nem volt titok. Olvashatta, tudhatta mindenki, aki épp nem azzal volt elfoglalva, hogy becsmérléssel, sejtetésekkel és hatalmi sugallatokkal igyekezzék besározni az egyetemieket, az egyetem működését. De ne legyenek előítéleteink, akár meg is nézhették az előadást. Vállaltan, vagy titokban, otthon, csak kíváncsiságból. Már csak azért is, hogy megtudják, hol tartanak a növendékek, milyen gondolatokkal és színvonalon, milyen színészi eszközök birtokában szólalnak meg a színpadon.

Az előadás témája ugyanis maga az egyetem, az egyetemi élet, ahogy a hallgatók látták, látják, ahogy megélték a felvételit megelőző feszült óráktól, a diákévek hol boldog, hol keserű, hol bizakodó, hol csüggedt pillanatokig. A kezdeti bizonytalan szárnypróbálgatástól, az első sikerig vagy épp kudarcig, a magánytól, a kiszolgáltatottság érzésén át, a nemcsak magukért magukkal kell megküzdeni, hanem egymásért is tenni kell felismeréséig. Ahogy megtanulták, a színházhoz elszántság kitartás kell, azt is tudják, a színésznek nemcsak magára kell figyelni, hanem társaira is. Hiszen a színpad közös játszótér, a színpadon csak együtt, közös munkával lehet célba érni.

A zenés–énekes–prózai produkció ebből a közös felismerésből született. Szerzői maguk a Zsámbéki Gábor, Fullajtár Andrea, Tárnoki Márk vezette osztály színészhallgatói, akik így felelevenítik az elmúlt esztendők emlékeit, a sok gyakorlást, a tapasztalatot, kínlódást és örömöt épp addig a percig, amíg osztályfőnökük szűkszavú karakánsággal elsőként bejelentette, az új kuratórium kinevezése után, nem vállalja tovább az oktatást. Tárnoki Márk rendezésében a növendékek – Gloviczki Bernát, Jeney Luca Viktória, Kádár Kinga, Kanyó Kata, Katona Péter Dániel, Koós Boglárka, Kuttner Bálint, László Gáspár, Lelkes Botond, Mechle Christian, Mosolygó Sára, Pásztor Dániel, Szécsi Bence, Tóth Balázs és Ujvári Bors – komolyan és játékosan, groteszkbe hajló, elrajzolt karikírozással mondják el mindazt, amit átélték, mivel szembesülniük kellett.

Ismerik iróniát és az öniróniát is. Nem kímélik sem tanáraikat, sem magukat. Néhol a diákszínjátszás harsányságával, szertelen zabolázatlanságával élnek. Másutt helyzetgyakorlatokat mutatnak, az utat a megélt figurateremtésig. Hol nyersek, hol pontos kifejezőerőt mutatnak. Van sok súlyos pillanat és szabadjára engedett játszókedv, nincs híján az előadás ötletnek, túlzásnak, félreérthetetlen szarkazmusnak, tisztán csengő gondolatnak. A leendő teátristáknak, egyértelműen látszik, remek tanáraik voltak. És amikor az előadás zárásaként felcsendül a Titkos egyetem-dal, egyszeriben minden megkeményedik, ahogy a tekintetek elsötétülnek, a hang egyre csendesebb lesz, abban már benne vannak a félelmek, a bizonytalanságok és a kétségek. A helyüket kereső, váratlan kényszerűséggel felnőtté érett, szenvedélyes, hittel teli színészpalántáké, az egyetem valamennyi szabadon gondolkodó polgáráé, akik jól tudják, „a Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahogy eddig ismerték megszűnik létezni”. De abban is biztosak lehetnek, az előadás többértelmű címével élve, aki átlépi küszöbüket, annak tisztában kell lennie azzal, hatalmi szóra nem múlik el, amit Mestereiktől megtanultak.