A Hairt mindig szerettem, nekem bejön szmokingban, nudista strandon, ha barátom lenne, vele nyaralnék, elviselném a horkolását, érte, miatta a családi békét is felrúgnám, de nem most.

A filmet szinte évente nézem meg, a musicalnak rengeteg a személyes kötödése, láttam például 30 esztendővel ezelőtt Szegeden, Jack Bauer későbbi magyar hangja, Kőszegi Ákos bújt Berger bőrébe, néhány évre rá felizgulhattam Brunner Márta (Sheila) lázadó cickóin, szóval, nem bántam, amikor a hatás kínálta magát, minél olcsóbban, annál jobban vettem.

Személyes ügy, de nincs sok bajom a kommersszel, sörben jöhet a Soproni, tévésorozatban a 24, és Valentin napokon sem fanyalgok, hogy minek ez a sok nyál. Nálam a népszerű a majdnem giccs, ha valami megtölti a kasszát, azt irigylem még cikizve is.

Mindezt az Orlap-produkció tegnapi Hair-előadása jutatta eszembe. 

Addig, a kánikulai, zakós estéig hittem, hogy aki egyszer farmert húzott, hajat növesztett, annak van köze a történethez, látta, esetleg halott róla, a Hair a mi Lenin elvtársunk, Kádár apánk, Puskás Öcsink, a mindig szóba hozható, a mindig témát adó. Azt hittem meg lehet halni analfabétán, szűzen, számítógépes ismeretek nélkül, de a Hair élményét visszük az utolsó útra. A mai nyugdíjasoknak talán a pökhendiséget jelenthette, gyerekeiknek önmaguk vállalását, a szabadság természetességét, az unokák, a jelen mitugrászai pedig az érkezés, a megfogantatás diszkrét báját vélhetik a sztoriban felfedezni. Szóval à la carte az étlapról, mert korgó gyomorral vaksi a világnézet.

A rendező, Mohácsi János nyilatkozta, hogy ő frigid. No, jó nem ezt mondta, csak azt, hogy látta a filmet, de nem tetszett neki. Hiányolta belőle a haragot, a kiábrándultságot. Én minden alkalommal felfedeztem, éreztem benne fájdalmat, reményt, keserűséget és persze a szirupot is.

A Hair volt a mozgóképek prostija, a szakma csúcsa, a megújulás, a folyton változó figurák, a megunhatatlanság, a visszavágyás jelképe. De hát ez musical, a focimeccset is másként látja a vesztes, illetve a győztes csapat tábora, másként nyilatkoznak ugyanarról a játékról az edzők, és különben is, ki vagyok én: matchbox autó (pláne zakóban), ne ütközzön úthengerrel.

Az előadás, a rendező, a színészek mentségére: ők már az elején szóltak, ki is küldtek, hogy menjen a nosztalgiázó, a hagyományos Hair rajongója, és ne remélje, hogy itt bárki is törölgetni fogja a port a régi darabról. Nem is törölgettek, füstöt fújtak, valami kellemetlen, ammónia szagút, olykor egy sterilizált vécé szomszédságát keltették, de az új, egy Pál utcai fiúk grundkörnyezetében vagy hasonlóban ez is elment. A gyerekek golyózás helyett nyomták az LSD-t meg a szöveget a rasszizmusról, ha nem kívánt rész törlendő, akkor a szövegkönyvben üres oldalak maradhatnak. A színpadon nem New Yorkot láttam, inkább egy józsefvárosi teret, még a migránsok érkezése előtt, de már feltűnt a közmunka-felügyelő, és szóba került a civil szféra zaklatása is. Az újraértelmezés nem zavart, emlékeztetett napjaink generációs balhéira: húzzanak a nyuggerek a p…ba, mondja az egyik tábor, húzzanak a nyuggerek a p…ba, mondja a másik tábor, de azt, amit felépítettek, amit itt hagynak, azt felhasználjuk, köszönettel vesszük.

Nem szándékom Mohácsi Jánosra kihegyezni a darabot, sértegetni sem akarom, de engem két és fél órán keresztül Orbán Viktorra emlékeztetett. Egy korai beharangozójában mondta a rendező, hogy aktuálpolitika csak annyi, csak muszájból, szinte patikamérlegen adagolva, aztán a színpadon felborult a mázsáló.

Még hogy nem lopunk, miközben mindig idegen zsebben a kezünk!? Még, hogy soha nem hazudunk, csak óránként mást mondunk!? Patikamérlegen a magyar valóság? Valaki onnan a színpadról vágja a képünkbe, hogy a fél ország nyomorog, a másik fél pedig attól fél, hogy az első fél sorsára jut. Egy dalban ’56 fájdalma köszön vissza, és a díszlet hordóin, a diszkrét félhomályban felsejlik a vörös csillag. Mohácsi azt mondta, hogy 19 éves korában látta a filmet, sokkal idősebb a Fidesz alakulásakor sem lehetett. Nem emlékezhet a liberális gyökerekre, az első választási kampányt kísérő „indulóra”, a Roxette együttes slágerére: Hallgass a szívedre! A vitákról sem tudhat, arról, hogy a pártból többen inkább a Hairből akartak nótát, valami ütőset, a szabadságot, a lázadást jelképezőt.

Utólag felesleges a „mi lett volna, ha” dolgon elmélkedni, de érdekes lehetne a fél országot elfoglaló nyomort és kísérőzenéjét együtt átélni.

Berger: Szabó Kimmel Tamás
Claude: Mátyássy Bence
Sheila: Radnay Csilla
Jeannie: Lovas Rozi
Woof: Csémy Balázs
Hud: Horváth Szabolcs

További szerepekben:
Bánfi Fruzsina / Tolnai Hella / Zsigmond Emőke / Csillag Botond / Gula Péter / Róbert Gábor / Keresztény Tamás / Hargitai Veronika

Táncosok: 
Hajdú Anita / Nagy Emese / Jakab Dániel / Vágási István

 

A szereplők: énekesek, táncosok, színészek (dobosként is) megdolgoztak a tapsért, vétek lenne, a többiek említése nélkül bárkit kiemelni közülük. De Radnay Csilla (Sheila) énekhangja talán egy kicsit kilógott az átlagból (felfelé), aztán volt egy tüneményesen mozgékony kislány, neki csak azért lehetne szólni, hogy az édesség, a tészta nem tesz jót a tánckarriernek.  És megint a magánszféra: Kimmel Szabó Tamás. Nyolc esztendeje pályakezdőként a József Attila Színházban még Koltai Róbert kezét szorítva lépkedett az előadás utáni tapsért. Itt a Belvárosiban már ő vezette csapatát, szemével irányított, jó volt látni, hogy felnőtt lett.

Összességében nem volt rossz az este, még zakóban sem, de a hazaút mindent elrontott. A metrón még tisztességesen viselkedtek a fiatalok: ültek, rágóztak, küldték az sms-t, nagyot húztak a náluk lévő üvegből, szóval, ahogy kell, úgy olvadtak bele a magyar valóságba. Aztán a buszon, alig fogtuk meg a kapaszkodót, amikor kábé harmincéves csitrik érdeklődni kezdtek, hogy fáradtak vagyunk-e, mert átadnák a helyüket. Nem kérjük, feleltem, és arra gondoltam, mennyi csúnya, nem idézhető szó hangzott el a darabban az idő múlásáról…