Mi, a legénység, nem vegyültünk közéjük, kezünkön a vassal, örültünk, hogy legalább egy nap, nem kell ostobábbnál ostobább utasításaikat követni. A víz békésen várakozott, a gálya ringott, néhány pillanatra elfelejthettük, hogy hol vagyunk, és milyen lobogó alatt.
A szertartásra lejött a kapitány is. Nem hívtuk, régóta nem közénk való, az arcát is elfelejtettük. Ő fent, mi lent: árbockosár, hajófenék. Azt mondják, valamikor az ő hátát is verték, ha így igaz, elfelejthette. A kapitány valamikor egy bárkán szolgált a kormányossal, sok vihart átéltek, aztán valami történhetett köztük. A szakács szerint az ellátmány az oka mindennek, a kormányos fejadagot követelt a legénységnek, de a kapitány magának spájzolt be. A rabokból, bocsánat a legénységből olykor éhen halhattak, megfagyhattak emberek, de a kapitány a hosszú utak végén zsákszámra vitte haza az elemózsiát és a takarót.
Még egyszer bocsánat, mi egy nagy flottához tartozunk, ott nem a lapát, hanem gőz vagy atom hajtja a testet, arrafelé gépészek, informatikusok szolgálnak, náluk még beszélni sem szabad rabságról, jogtalanságról. A flotta olykor feltölti a raktárt, ebből él a kapitány és minden korbácsos.
Mindegy, hogy a hülye eszünk vagy a csillagok után megyünk, azt kell mondani, hogy a flotta térképét követjük, és akkor megkapjuk a segélyt. Egykoron selymet is küldtek, hogy legyen vitorlánk, de nem lett, igaz a kapitány felesége és lánya naponta új ruhában mutatták meg, hogy megállnak a saját lábukon. Még tapsoltunk is nekik, mi aztán tudjuk, hogy a háborgó vízen milyen nehéz egyensúlyozni.
Később a flotta gőzgépeket adott, meg áramot, a kapitány veje vitte. Kikötőket világít, mi tovább lapátolunk, de legalább tudjuk, hogy minden értünk történik. A kapitány atomot szeretne, az válthatná fel a kézi hajtást, akkor talán nem kellene halálig lapátolni.
Temetésen, már csak ilyesmi jut az eszünkbe. Meg az, ha a kapitány találna egy jól fizető fémhulladék-gyűjtőt, talán a bilincseinket is levenné.