Jim Jarmush ebben a munkájában nem annyira a történetre, mint inkább egy hangulatra, vagy életérzésre koncentrál, és ehhez a legjobb formát a vámpírfilmben találta meg. De az Alkony-történetek, a Penge-filmek a Drakula-mesék kedvelői tévednek, ha a Halhatatlan szerelmesektől is ugyanazt várják, amit megszokhattak, itt ugyanis nincs akció és küzdelem, és még a vérből is nagyon kevés jut a vászonra. Intellektuális ellenfilmje ez az akcióknak: szellemi izgalom!
Forog a világmindenség, forog a lemez a korongon, forog a kamera, örvényként húzza a nézőt a történetbe. Eve (Tilda Swinton) nyitott szemmel, mozdulatlanul fekve hallgatja a „Szerelmi kürtő”-t. Ideje van: örökéletű. Vámpír. Ez idő szerint a marokkói Tangerben él. Éjszakánként a bazárban csatangol, felkeresi Bilal (Slimane Dazi) kocsmáját, aki a hasonlóképp vérszívó színműírót, Christopher Marlowe-t (John Hurt) gondozza, mert mesterének tartja. Marlowe, aki (a történet és egyes vélekedések szerint) Shakespeare munkáinak valódi szerzője, több évszázados ismerőse, barátja Eve-nek; jókat beszélgetnek, vérrel is ő látja el. Eve Adam felesége és szerelme, de hosszú ideje nem látták egymást, ezért aggódni kezd párja miatt, végül egy éjszakai járattal hozzá repül Detroitba.
Adam (Tom Hiddleston) underground rockzenész, akinek muzsikája hódít, bár ő maga inkább rejtőzik a nyilvánosság elől és csak éjszaka, otthon alkot, Detroit kihalt, elnéptelenedett külvárosában. Ian nevű mindenese (Anton Yelchin) intézi az ügyeit, felhajt neki gyönyörű, régi hangszereket, vagy bármit, amit kér: pl. fából készült pisztolygolyót. Ian nem tudja, hogy Adam több száz éves, életunt, depressziós vámpír, aki egykor a világ szellemi elitjének társaságában forgolódott, de most csak egyetlen dolgot szerez be saját maga: a kórházban levett vér-utánpótlást egy korrupt orvos, dr. Watson (Jeffrey Wright) révén. Egyébként, mint minden halandót, őt is, csak zombinak tartja és sopánkodik, hogy az emberiség apránként mindent tönkre tesz maga körül, még a saját vérét is megmérgezi.
A szerelmesek végre megint egymás karjaiban hevernek, Adam zenéjét hallgatják, vért isznak, amitől megmámorosodnak és szeretkeznek. Reggel Eve megtalálja a fa pisztolygolyót és orosz rulettet játszik vele, hogy megmutassa Adamnek, milyen borzalmas lenne, ha bármelyikük meghalna. Később az éjszakai Detroitban sétálgatva a régi szép időről beszélgetnek, ám mindketten rémálmot látnak Eve húgával kapcsolatban, aki váratlanul fel is bukkan következő este.
Ava (Mia Wasikowska) Los Angelesben él, de unatkozik, rájuk szeretne akaszkodni. Fiatalabb, mint Eve és jóval éretlenebb: a vámpír-öröklét lényegét, filozófiáját nem ismeri, nem élvezi, annyi vért vedel be egy hajtásra, amennyit csak bír, majd követeli, hogy menjenek bulizni. A föld alatti klubban is nyilvánosan vért iszik, és mielőtt Adam megállíthatná, Iant is megkínálja vele. Gyorsan, éppen idejében távoznak, mert a zenekar basszusgitárosa észreveszi, hogy a közönség néhány tagjának nincs tükörképe. Hazaérve Ava incselkedik Iannal, nem engedi hazamenni sem, másnap azonban a kissé kábultan ébredő Adam és Eve a fiút holtan találja, nyakán a jellegzetes harapásnyomokkal. A féktelen, hedonista lány nem átváltoztatta, hanem halálra marva szívta ki a vérét. Adam és Eve kirúgják Avát, megszabadulnak a holttesttől és azonnal elutaznak Tangerbe.
Mire odaérnek, már rosszul vannak, annyira szomjaznak a vérre, de Marlowe, az egyetlen jó díler a városban, nincs sehol. Végül a halálos ágyán akadnak rá, mert az utolsó kórházi szállítmány egy része szennyezett volt. Adam és Eve a halálra készülve, bolyonganak a városban. Az éjszakai kikötőben egy fiatal szerelmespárt találnak, a helyzet adja magát: és ők úgy döntenek, hogy visszatérnek a régimódi stílushoz: harapással szívják ki a vérüket.
Eddig a különös történet, amelyből maga Jim Jarmush írta a meglehetősen elnagyolt forgatókönyvet. Vámpírjaink több évszázados életéről annyit megtudunk, hogy egykor a világ nagy elméivel tartottak kapcsolatot, sokszor ők alkották az őket híressé tevő alkotások egy részét is, épp ezért kicsit furcsa, hogy manapság miért nem folytatják ugyanezen gyakorlatot, miből élnek, és miből van pénzük? De ez mellékes.
A megszokott vámpír-történetekkel megvan az a hasonlóság, hogy hőseink itt is éjszakai életet élnek, még repülővel is csak éjszakai járatokon közlekednek, de a vér mintha nem a táplálékuk, inkább csak nélkülözhetetlen élvezeti szerük volna. Ava habzsolja, ők viszont kortyonként, kupicánként élvezik a hatását, oly módon, mint a drogosok a napi adag kábítószert, amelytől kivirulnak, beindulnak, de amelynek hiánya nem egyszerű éhségérzetet kelt, hanem szinte elvonási tüneteket. Ilyen értelemben felvetődik a gyanú, hogy a vámpír-téma – legalább is itt – jelképesen, metaforaként értendő.
Ehhez kapcsolódik Jarmusch aggodalma a földi élet tönkretételével kapcsolatban is, amely már-már szájbarágós, didaktikus közléssel jelenik meg. Egyre nehezebb tiszta, nem szennyezett vérhez (értsd: vízhez vagy kábítószerhez) jutni, mert ha tisztátalan, fertőzött, ha mérgezett, az megbetegít, abba belehalunk. Hőseink maguk a metaforái az emberi élet jelenlegi állapotának – törékenyek és veszélyeztetettek, érzékenyeken reagálnak a természeti erőkre, és a hatalmon levők rövidlátó viselkedésére.
Az Adam és Eve nevek azonnal az első emberpárra asszociáltatnak. Ők, mint archetipikus kívülállók, kiemelkedően intelligens és kifinomult, bohém alakok, de emellett állati ösztöneik teljes tárházának is birtokában vannak. Térben és időben beutazták a világot különleges perspektívájukból adódóan számos különleges dolgot tapasztaltak, ám lehetőleg mindig a társadalom árnyékos peremén meghúzódva éltek. Túlélési stratégia? Hiszen az idilljüket majdnem tönkre tevő Ava is az ő fajtájuk, mégis óvakodni kell tőle, mint a bibliai sátáni kígyótól.
Ők ketten sajátos jin és yang: Eve a fehérben járó, kutató és megújuló, Adam a mindig feketét viselő, megcsömörlött és halálra gondoló egyed, kelet és nyugat, mégis mindegyre összetartoznak, az évszázadok alatt többször össze is házasodtak. Az utolsó harapás arra is utal: mégis folytatni akarják, folytatniuk kell, hogy szerelmük életben maradjon.
Jarmusch tehát a vámpírtéma ismert giccsein egyfajta underground értelmiségi magatartás, kétségbeesés, bizonytalanság felmutatására tesz kísérletet. Adamnak élő-halottak, zombik az emberek, vagyis mi. Ő byroni remete-hős, temetői atmoszférájú zenéket szerez, ugyanakkor ezzel rajongókat is szerez a zombi-világban, de mint az ellenkultúra része, bizonyos értelemben ki is taszított. Kicsit úgy, mint maga Jermusch: sokan szeretjük, mások elutasítják.
Lírai, melankolikus, már-már nosztalgikus hangulata ellenére a film a néző számára több humorforrást is tartogat, ha érti, akikről, amikről szó van, felismer képeket, neveket, vagy élvezni tudja pl. a vérnyalóka asszociációs komikumát. Adam elszólja magát, hogy ő még Eddie Cochrant is látta játszani. „Élőben?” „Dehogy! A Youtube-on” – teszi helyre. Kell ez a kis könnyedség, mert bizony alig van cselekmény a szó akciós értelmében, de ez a romantikus vámpír-horror szerelem is rejt magában finom humorelemeket.
Jarmusch még egy módon alkotó, sőt főszereplő: a zenében.
A halhatatlan szeretők egy régi Wanda Jackson sláger pszichedelikus verziójával indul, amit Jarmuschék „megbuheráltak”. Ezen, ez esetben, a rendező SQÜRL nevű együttese értendő (Jim Jarmusch, Carter Logan, Shane Stoneback), akik a film meghatározó zenei hangulatát jegyzik a holland lantművész-zeneszerző Jozef van Wissem társaságában. Női vendéghangnak Zola Jesust és a Cults frontleányát, Madeline Follint hívták még meg, a történet marokkói részében pedig Yasmine Hamdan libanoni énekesnőt látjuk és halljuk; ilyen értelemben tehát szinte világzenévé tágítva az undergroud érzést.
A folytatásban is a zene alkotja a történet gerincét, amelyen belül hangsúlyos szerepet kap Adam hangszerimádata is. Ian felhajt neki egy Silvertone és egy Chet Atkins-féle Gretsch márkát, feltűnik egy 1905-i, akusztikus Gibson, látunk erősítőket, keverőket, orsós magnókat, szóval csupa olyasmit, amitől egy valamire való zenésznek gyönyörűségében elkezd ugrálni az ádámcsutkája. Adam underground zenész, Jarmusch is az, lehetetlen nem gondolni olyan párhuzamokra, mint hogy az alkotó részben ne a világhoz fűződő saját gondolatait és érzéseit, a művészsors boldog-boldogtalan voltát mondatná ki vámpír hősével, kedvenc napszakában, az éjszakában. Az értékek devalválódásának korában persze, hogy nosztalgia él ama korok iránt, amikor még a valódi teljesítmény volt a mérvadó.
Ami a színészi teljesítményt illeti, itt mindenki remek. Tilda Swinton (Orlando, Narnia krónikái, Benjamin Button különös élete stb.) furcsa, nem e világi szépsége vonz és ijeszt, de rabul ejt, játékában a szoborszerű hideg és a nőies forróság váltakozik, valós korát meghazudtolóan kortalan, nem csupán a történetet, de fizikai látványát tekintve is.
Tom Hiddleston (Thor, Bosszúállók stb.) egyszerre férfias és enervált, érzékeny remete és tehetséges, alkotni kész szellem a kiábrándultság fáradt életérzésével. Kettejük szerelmét nem a fiatalos lángolás, hanem az örök barátság életérzése táplálja, függetlenül attól, hogy ez egymástól távol és egymás karjaiban is bennük van.
John Hurt (Egy ember az örökkévalóságnak, Éjféli expressz, Az elefántember, 1984, Az örök Frankenstein, Rob Roy, Pokolfajzat stb.) ezúttal is remek karakter, haldokló géniusz, – noha Jarmusch vele felrúgja a „hagyományt”, mert olyanról nem hallottam, hogy egy vámpírt a romlott vér pusztítana el.
Az ausztrál Mia Wasikowska (Alice Csodaországban, Jane Eyre, A hasonmás stb.) kellően ellenszenves a testvér szerepében, ahogy behoz valamit a filmbe a mai ifjúság felelőtlen életviteléből, amellyel nem is akar idomulni azokhoz, akikkel együtt van.
Az orosz származású Anton Yelchin (Harmadik típusú emberrablások, Alpha Dog, Terminátor Megváltás) játssza Adam naiv, de szolgálatkész felhajtóját, Iant. Boldog, mert bennfentes lehet egy olyan személyiségnél, aki nehezen megközelíthető, de valójában ő sem ismeri.
Jarmusch már az Éjszaka a Földön filmjében is megmutatta, hogy izgalmasnak találja a sötét napszakot. Jelen esetben Yorick Le Saux volt az operatőr, aki egész fantasztikus, beleérző együttműködéssel fényképezte számára a detroiti kihalt, rideg-hideg éjszakai életet szemben a marokkói meleg hangulatokkal, a zsúfolt, villanyfényes szobabelsőket és az arcokon megjelenő hangulati, állapotbeli változásokat. A látványt Affonso Gonçalves kitűnő vágói teljesítménye is erősíti.
A Halhatatlan szeretők április 17-től látható a mozikban. Megtekintését a különleges hangulatokra fogékony, értelmiségi nézőnek szívből ajánlom, a kommersz vámpírfilmek rajongói viszont unni fogják.
