Véletlen-e, vagy tematikai tendencia, de rímel rá: nemrég láthattuk A félszemű című, szintén kiváló, több Oscarra nominált amerikai filmalkotást, amelyben egy 14 éves kislány ered apja gyilkosának a nyomába, s most itt ez a 17
éves leány mutat példát makacs, szívós kitartásból, ugyancsak a modern Vadnyugaton. Történetük mintha bíztatást próbálna adni a válság miatt kissé depresszióba süllyedő embernek: soha, semmi körülmények között sem szabad feladni!
A történet szerint Missouri állam gyönyörűen zord Ozark-hegyvidékén, erdős tájban és mély szegénységben küszködő emberek között él családjával a 17 éves Ree Dolly (Jennifer Lawrence). Az anyja depressziós semmittevésben leledzik, a két kistestvérét neki kell ellátnia, kábítószer-előállításból élő apja eltűnt, és ami nagyobb baj, mivel egy bírósági tárgyaláson nem jelent meg, ezért az óvadék fejében lefoglalt házát és erdejét el akarják tőlük venni, ami a családot végleg földönfutóvá tenné. Ezért a lány nyakába veszi a hegyi tanyákat, hogy a megszabott egy héten belül apja nyomára leljen.
Csakhogy a hallgatás falaiba ütközik Apjának testvére, az ugyancsak kábítószerfüggő Teardrop (John Hawkes), aki
bár érez némi szánalmat a lány iránt, épp oly elzárkózó és elutasító, mint bárki más a környéken. A „nem lát, nem
hall, nem beszél” elvén mindenki inkább csak lebeszélni akarja a kislányt az apja kereséséről, és segítség címén
tévútra próbálják terelni. Minden arra mutat, hogy a helyi kiskirály, Thump Milton (Ronnie Hall) érdekeit veszélyezteti
a kutatás. Ree kitartásával még azt is eléri, hogy az asszonyok félholtra verik. Közben persze információ-
morzsákhoz is hozzájut: apjáért egy titokzatos ismeretlen tette le az óvadékot, akinek nem érdeke, hogy a
tárgyaláson ott legyen, hogy valószínűleg valamit elkövetett, valakik ellen, amit nem szabadott volna, ezért egyre
nagyobb a bizonyosság, hogy apját már csak holtan fogják megtalálni. De a halál ténye is bizonyíték, ami
megmentené őket a kilakoltatástól. A titkok, hazugságok és fenyegetések között felderengő igazság keresése az az
út, amit hősnőnk és a néző bejár, s miközben mindent megsejtünk, de alig tudunk meg valami konkrétat, mégis
átéljük a katarzist.
A magyar filmekért felelős kormánybiztos a minap a jó forgatókönyv fontosságára hívta fel a figyelmet. Nos, a
Winter’s Bone forgatókönyvét jegyző Debra Granik rendező és Anne Rosellini adaptált forgatókönyve méltán kapta
meg a Sundance-fesztivál kitüntetéseit, és jelölték Oscar-díjra is, mert kiváló alapanyag. Tömör és drámai, akár egy
Móricz-novella, ugyanakkor ugyanúgy szófukar, mint a benne szereplő hegyi emberek. Sejteti, hogy ezeket az
elsődlegesen bűnelkövető szegény embereket más érdekek mozgatják, akiknek lehet, hogy azért kell a vagyon, hogy majd erdőket pusztítsanak, állatokat öljenek pénzéhes érdekeikért. Nem lehet tudni, ki kinek a zsebében van és mennyire korrupt, mit vállal önként és mit kényszerből, csak azt, hogy mindenki valahogy meg akar élni. És ez
bizony a mai magyar valóság egyes szociális szegmenseire is rá-rávetít egy-egy fénynyalábot az Ozark-hegyi
filmtörténetből.
Kiváló a stáb – Michael McDonough operatőr, Affonso Gonçalves vágó és a többiek – épp úgy, mint a színészekből és
amatőrökből összeálló szereplő közösség: Kevin Breznahan (kis Arthur), Dale Dickey (Merab), Garret Dillahunt
(Baskin seriff), Lauren Sweetser (Gail), Shelley Waggener (Sonya), és mondhatnám mindenki, aki ebben a különös
történetben szerepel.
A színészvezetésben nagyon érdekes például, hogy minden mennyire szenvtelen és „kötelességteljesítő”; a lány
megrendszabályozása és utána nyomra vezetése lényegében érzelmek nélküli mechanizmussal zajlik. Ree megpróbál ugyan kitörni, hogy katonának állva szerezze meg a szükséges pénzt családjának, de a film végére az is nyilvánvaló, hogy kálváriája, amely felavatta őt, ha marad, hasonló sorsot szán neki is: a megalkuvó hallgatást. „Maul halten und weiter dienen” – „Pofa be és tovább szolgálni” német szólással ez az a törvény, amely körül itt minden forog, mert nem az a lényeg, hogy ki, milyen bűnt követ el egyénileg, hanem hogy a közös bűn összezár és védelmet ad. Mégis a kislány igazságkereső kitartása reménysugár a „keserű–boldog végben”: a házukat nem veszik el, sőt némi pénzhez is hozzájutnak. De azért a kérdés, kérdés marad: mi lesz ezután?
Ez az összesen harminc díjjal kitüntetett kortárs western kietlen vidékre, hallgatag emberek közé vezeti a nézőt, ahol a vadon érzelmekkel telik meg, de a boldogság csak pillanatokig tarthat. A hitelességet fokozza, hogy a forgatás eredeti helyszíneken zajlott, amatőrökkel, kezdő színészekkel. Az eredmény egy egyszerre kemény és ártatlan film: mint maga a hegyvidéki emberek élete. A tél zord hidegébe melegséget egyedül talán csak azok a gyönyörűséges dalok, balladák lopnak, amelyek Dickon Hinchliffe zenéjével együtt szerves zenei hátteret adnak mindehhez.
A Sundance-fesztivál fődíján túl az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjra jelölte az alkotást a legjobb film, a legjobb női
főszereplő, a legjobb férfi mellékszereplő, a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáiban. Bár ott nem nyert, A
hallgatás törvénye bizonyára a nézők egyik legszebb filmélménye marad moziban és dvd-n egyaránt.
