A társadalomtudós hosszan foglalkozik azzal, miként lehet megvédeni a demokráciát és a jogállamot az unió tagállamaiban. Példaként Magyarországot hozza fel, mármint, hogy az jutott a legmesszebbre a demokratikus normák kiüresítésében. Jan-Werner Müller a bécsi székhelyű Institut für die Wissenschaften vom Menschen / Institute for Human Sciences portálján megerősíti, hogy az uniónak jelenleg nincsenek megfelelő eszközei az ilyen demokratikus deficit kezeléséhez, ám az új, Juncker-féle Bizottságnak elsődleges témaként kellene foglalkoznia a kérdéssel, mert Európának meg kell akadályoznia, hogy illiberális „haramiaállamok” bukkanjanak fel a soraiban. Hiszen azok, amíg tagjai az Európai Tanácsnak, bele tudnak szólni a földrész életébe.
Az elemzés úgy folytatódik, hogy a jobboldali-populista Orbán Viktor és a Fidesz alatt Magyarország olyasmit él át, amit csakis a putyinizmus kelet-európai változatának lehet minősíteni. Kiiktatták a fékeket és ellensúlyokat, főként a bíróságok függetlenségét nyirbálták meg, az államot gyakorlatilag egyetlen párt foglalta el. A médiát engedelmességre kényszerítették, a gazdaság jelentős részét pedig a Fidesz-közeli oligarcháknak játszották át. Majd Orbán meghirdette az illiberális államot, hozzátéve, hogy ebben az EU nem tudja meggátolni.
A szerző az unió tehetetlenségének fő okát abban látja, hogy a 28-ak elsősorban gazdasági közösséget alkotnak, ennek megfelelően a jogszabályok is mindenekelőtt a közös piac igényeinek felelnek meg. Beszédesen alátámasztja ezt a tézist, hogy a Bizottság megnyerte ugyan a pert az Európai Bíróságnál a magyar bírák nyugdíj-korhatárának leszállítása ügyében, csak éppen politikailag a Fidesz győzött, mert a probléma gyökerére, a demokratikus biztosítékok meggyengítésére nem terjedt ki az ítélet.
A nevezetes 7-es paragrafus igazából a jogsértő állam egyfajta morális elszigetelését teszi lehetővé, nem pedig a tényleges közbeavatkozást, miközben az illiberális államok felemelkedése sokkal jobban fenyegeti az unió alapjait, mint az euró-válság.
Sokan azt mondják, hogy a kiút az lenne, ha igazi európai pártrendszer alakulna ki, vagy legalábbis megmaradna az EP-választások előtt alkalmazott csúcsjelölt-módszer.
Csakhogy a politika európaizálásának kevésbé kívánatos hatása máris látszik: az Európai Néppárt határozottan zárta a sorait Orbán körül, amikor a Bizottság felelősségre akarta vonni a politikust. A baloldalon Schulz – legalábbis kezdetben – megvédte a szociáldemokrata Ponta kormányfőt, amikor az megpróbálta elvonni a román alkotmánybíróság hatáskörét, illetve megbuktatni az államfőt.
Persze a párthovatartozás nem mindig ír felül minden más szempontot: az európai szociáldemokraták egy időre kizárták soraikból az őspopulista Ficót. A Tavares-jelentés elfogadását a konzervatív képviselők egy része sem ellenezte Strasbourgban. Ám amikor a tavasszal Joseph Daul a Néppárt nevében Orbán mellett kampányolt Budapesten, a jobboldalon hirtelen vége szakadt a vitának arról, hogy hozzanak-e szankciókat a Fidesz ellen, vagy netán zárják ki.
A tanulság eléggé lesújtó: a demokrácia vektorai ellentétes irányba mutatnak nemzetek feletti, illetve nemzeti szinten. A pártcsaládoknak szükségük van minden voksra, így a pártfegyelem felülírja a politikai erkölcsöt.
Megoldásként Jan-Werner Müller azt ajánlja, hogy terjesszék ki a 7. paragrafust, mert előállhat olyan helyzet, amikor ki kell zárni egy tagállamot. Ahhoz, hogy megnyugtatóan el lehessen dönteni, egy tagállam valóban megsérti-e az alapvető értékeket, hiteles jogi-politikai megítélésre van szükség, úgy, ahogyan az a tagfelvételek előtt történik. Erre a feladatra a Bizottság nem igazán alkalmas, mert még inkább átpolitizálódnék, vagyis elfogulatlan testületként vesztene hitelességéből.
A megfigyelést és szükség esetén a szankciók kiszabását Müller egy új intézményre bízná, a Velencei Bizottság példája nyomán. Lehetne Koppenhágai Bizottságnak hívni, és jogászok, tapasztalt államférfiak alkotnák. És ha a vizsgálataik alapján úgy látnák jónak, akkor egyértelmű jelzéseket küldhetnének az érintett „haramiaállamnak”.
A Bizottságot pedig felkérhetnék a támogatások folyósításának felfüggesztésére, vagy tetemes bírság kiszabására. De ez még mindig messze van a 7-es paragrafusban foglalt következményektől, ám megmaradna a többi fegyelmezési eszköz is. És a civil társadalmakat sem akadályozza semmi, hogy a határokon keresztül mozgósítsanak a renitens kormány ellen. Ezenfelül továbbra is mód van a polgári kezdeményezésre, habár ahhoz egymillió aláírást kell összegyűjteni.
A kérdés az, hogy a szankciók nem szítanák-e fel a nacionalista hangulatot, ily módon igazából segítve a populista politikusokat? Először is, az EU egyfajta biztosíték az illiberalizmus vagy a kifejezett tekintélyelvűség új formáival szemben. És ha egy politikus le akarja bontani a fékeket és ellensúlyokat, tisztában van azzal, hogy hamarosan szembe kerül az európai intézményekkel, ezért mindenképpen igyekeznek felkorbácsolni az euroszkeptikus érzelmeket.
Vagyis a megelőző nacionalizmus valószínűleg mindenképpen felüti a fejét.
Másodszor: nincs arra sok bizonyíték, hogy beválnak az ilyen nacionalista kampányok. A felmérések azt tanúsítják, hogy az orbáni „függetlenségi háború” nem igazán népszerű – általános az az érzés az emberek körében, hogy az uniós tagság történelmi vívmány, és nem szabad veszélybe sodorni.
Jelenleg Cameron miatt lehetetlen módosítani az európai szerződéseket. De előbb-utóbb ismét napirendre kerül a kérdés, mert a földrész elitje Magyarország miatt tudja: mennyire reális, hogy súlyos veszélyek fenyegethetik a demokráciát egy tagállamban. A Koppenhágai Bizottság fontos lépés lenne e veszélyek leküzdésére.
A mai teljes nemzetközi lapszemle itt olvasható, tessék kattintani!