A gyereknevelés elfeledett, ősi módszerei – olvasom a könyv alcímét –, de miért is van mindennek felfedezésére szükség a 21. században?

Soha ennyire nem voltak fontosak mindeme tanácsok, mint ma, és erről jórészt mi, felnőttek tehetünk. A mérhetetlen elkényeztetés és a fogyasztói társadalom eszelős mértékű csábításai – ezernyi játék, kozmetikum, finom ételek – már újszülöttkorban megteszik a maguk hatását.

Mi mást is várhatunk óvodás korú gyerekektől, akik mindent kikövetelnek maguknak, és meg is kapnak – lásd médiaözön és reklámdömping –, és „zsarnokká” lesznek? A szerző dr. Michaeleen Doucleff, pszichológus, társadalomkutató, antropológus – kibírhatatlan módon viselkedő lánya kezelésében tehetetlennek bizonyult, és ezt szerencsére hamar belátta. Ellátogatott olyan ősi társadalmakba, ahol a szülők nem követelőző és kegyetlen főnöknek tekintik gyermekeiket, mint ahogy ez manapság a nyugat-európai és amerikai társadalmak észlelhető, hanem úgy, ahogy kell: nem felnőttnek.

Éppen azért, hogy később önálló és kedves felnőttek legyenek.

Kezelni a dühöt, a visítást, a „nem akarom”-korszakot csak nyugalommal, flegmán lehet, ettől a gyerek megnyugszik, megunja, és többnyire abbahagyja a hisztit. Mindez nem a gyereken múlik, hanem az apán és az anyán. Tűrik-e kitöréseit? Nem féltik agyon a kicsit? Ami fontos: megbízzák-e apró teendőkkel? Nem kizsákmányoló, pénzkereső, megterhelő munkáról van persze szó, hanem apró szívességekről: hozd ide a poharat, tedd a mosogatóba, később pedig mosd ki te, a poharat.

Az inuit vagy éppen afrikai családoknál mindez nem gond. A gyerek azt csinálja, amit a testvéreitől lát – mert vannak neki testvérei, nem is egy. A nagyobbak már fegyelmezik őt a maguk módján, és a kicsi az ő „normális” viselkedésüket utánozza, nevelődik. Nem a szülőkön lóg egész nap. Nem kell könyörögni, hogy felvegye a cipőjét, mert a testvérei is felveszik. Ha nem teszi, otthon hagyják – persze nem egyedül –, de ettől kezdve mindig fel fogja venni.

Michaellennek nem kellett volna az eszkimókhoz vagy a majákhoz utazni tanácsért: „elég lett volna” egy időutazás is. A 150 ezelőtti magyar falusi társadalmakban nem volt hiszti, igaz, óvoda sem: négyéves korban már libapásztornak állt a kislány, tizenévesen hordta ki az ebédet az aratóknak, ringatta a kicsiket és vigyázott az állatokra. És felnőttként nem vetette mindezt a szülei szemére…

A korai házi munkára nevelés értelme sokrétű: a gyerek nem unatkozik, fontosnak érzi magát, részt vesz a családi munkaelosztásban, közben ügyesedik, mozgása finomodik, okosodik, később sem vár el mindent mástól, hogy elvégezze helyette.

A könyv érdeme, hogy hasznos, konkrét módszereket ajánl a hisztiző-visító gyermek kezelésére – ilyenekkel napon találkozunk bárhol – miközben átérezzük az anya szégyenét, szenvedését. Ennek egyik oka: mára „kihalt”, eltűnt, elpárolgott a tekintély, csaknem bármit meg lehet csinálni a szülőkkel, minden megengedett a gyereknek, mindegyik kívánság azonnal teljesül, és ha egy fillérje sincs a családnak, a kislány akkor is hercegnőként van ellátva.

Ugyanakkor nem szól a szerző arról, hogy manapság egyre több a születésénél fogva szorongó, olykor Asperger-kóros, túlmozgásos és ADHD-s (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban szenvedő) gyerek – ennek pontos okait még nem sikerült megfejteni – ők természetesen más nevelési módszereket kívánnak. Bár egyesek szerint régen is voltak ilyenek, csak akkor butának vagy „rossznak” tekintették őket.

A könyvben, nagy kár, kis szerepet kapnak az apák, holott a 21. században a gyereknevelés közös ügy, nemcsak az anyáké.

A génekről sem esik szó: mindnyájan tudjuk, hogy ugyanazok a szülők, ugyanolyan körülmények között, ugyanúgy nevelnek szolid, normálisan kezelhető, kisfiút és kislányt – és a „végeredmény” teljesen eltér. Alaptermészet kérdése is tehát a hisztik, őrjöngések, ok nélküli visítások, akár a szülők megütésének az előfordulása,  gyakorisága. Amit persze a csemete valahol már biztosan látott…