Sosem vezet jóra, ha valaki nem képes gátat szabni saját „zsenialitásának”, és nincs, aki körülötte szólna: „Állj le, ez már sok! Kevesebb több lenne.” Ezt a megállapítást egyaránt értem a forgatókönyvíró–színész–rendezőre, aki szokása szerint ismét túllőtt kissé a célon öncélú obszcenitásban és gusztustalanságban, de értem a forgalmazókra is, akik csak azért, mert jópofának tartják, hogy a Hogyan rohanj a veszTEDbe írásmóddal utaljanak MacFarlaine korábbi Ted című plüssmackós sikerfilmjére, nem elégszenek meg a normál írásmóddal. Ha az eredeti angol – Milliónyi módja annak, hogy meghalj a vadnyugaton – címet vesszük, abban sincs ilyen indokolatlan blikkfang, ez tehát fölösleges hazai szülemény. Kevesebb több lett volna.
A film az 1880-as években, a Vadnyugaton játszódik. Főhőse, Albert Stark (Seth MacFerlaine) birkatenyésztő farmer lökött öreg szüleivel él Vén Rönk (Old Stump) városka közelében. A történet elején a nem épp pisztolyhős Albert józanul – a vadnyugati erkölcsök szerint nézve gyáván – kihátrál egy pisztolypárbajból, amiben lelőtték volna, ezért még a szerelme, Louise (Amanda Seyfried) is dobja őt, és a város leggazdagabb embere, a bajuszkirály Foy (Neil Patrick Harris) udvarlását fogadja el. Albert legjobb barátja Edward (Giovanni Ribisi) szintén kisember, cipész, aki szűzi szerelemmel és önmegtartóztatással készül egybe kelni a helyi bordély egyik legfelkapottabb és mindent bevállaló örömlányával, Ruth-szal (Sarah Silverman), nem zavartatva magát attól, hogy a lányon naponta tucatnyian végigmennek, és ő ezt még élvezi is. Egy nap egy ismeretlen gyönyörű nő, Anna (Charlize Theron) érkezik a városba, akit Albert kiment egy kocsmai verekedésből, így kezdenek egymással jó kapcsolatba kerülni. A nő csak azt „felejti el” közölni, hogy ő a legvéresebb kezű, körözött banditák egyikének, Clinch Leatherwoodnak a felesége, aki ez idő szerint épp bankot rabol valahol a bandájával. Albert és Anna között szerelem bontakozik ki, a nő még lőni is megtanítja, hogy eredményesen állhasson ki a sértegető és fölényes Foy elleni párbajban. Egy kis hashajtónak köszönhetően Foy csúnyán leszerepel a város és Louise előtt, csakhogy megérkezik a féltékeny Clinch, hogy leszámoljon a gaz csábítóval. Albertnek sikerül az indiánok táborába menekülni, ahol valami hallucinogén főzet hatására kábítószeres álmai lesznek és fel is bátorodik. Kiáll Clinch ellen, de tudja, hogy az tisztességtelen eszközökkel küzd, ezért ő is cselt vet be, és sikerül megölnie a banditát. Louise már visszamenne ugyan hozzá, de Albert Annát választja, akivel több ezer birka közt boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Seth MacFarlaine van annyira tehetséges, hogy nem lenne szüksége a sikerhez az állandó öncélú malackodásra, de úgy látszik, valamiféle diákkori infantilizmustól vezéreltetve akkor érzi magát a leginkább elemében, ha a legrosszabb Jackass-stílusban ezzel humorizálhat. Ez már a Ted című filmjét is „sikerre vitte”, így most, amikor arra tesz kísérletet, hogy kipuhatolja: mit bír el a western vígjáték műfaja, boldogan tobzódik az emberi és állati ürülékfajtákban és a nők száján is kiáradó trágárkodásokban. Biztos, hogy a Vadnyugat nem volt leánynevelő intézet, de a forgatókönyvíró triász – Alec Sulkin, Seth MacFarlane és Wellesley Wild – nem is akar hiteles lenni. Ott ugyanis negyed ennyi trágárságért lelőtték volna, aki így beszél. Ők egy mai, oda nem illő figurát akartak a vadnyugati környezetbe tenni, és poéntól poénig ellökdösni, miközben mindenkit a mai nyegle és tanulatlan stílusban beszéltetnek, mert szerintük ez a humor egyik forrása. Albert azért nem cowboy, vagy zöldfülű városi, hanem birkatenyésztő, mert ezeket az embereket már akkoriban is lenézték kissé, így tették a főhőst még vesztesebb helyzetbe. Avval semmi baj, sőt még jó is, hogy nem egy magányos hős alfahímet állítanak a történet középpontjába, hanem egy lúzer kisembert, elvégre akkor sem csupa párbajhősből állt a világ, csak ez a logikátlanság és stíluskeveredés zavaró és bosszantó, hiszen valóban millió és egy módja lehetett annak, hogy valaki ne élje túl az akkori életet. De azért a többség csak túlélte…
A filmben nagyon jó humorelemek vannak még az altestiséggel együtt is. Például az a kedves abszurditás, hogy Edward és szerelme, Ruth, aki a város minden férfijának hivatásszerűen és élvezettel megtesz bármit, ők ketten a házasság előtt nem szexelnek, mert jó keresztények. De muszáj ehhez egy idegen ondóját letörülni a nő arcáról, hogy aztán a zsebkendőt odaadja Albertnek baráti emlékül? Vagy, hogy egy brutális anál után a nő elmesélje, miért nem tud épp leülni? Vagy milyen remek némafilmes színészi mozgásalakítás, ahogyan Neil Patrick Harris nem bírja tartani a hasmenését a pisztolypárbajkor, és kínjában a másoktól kölcsönvett két kalapot használja erre! Muszáj még a csordultig telefosott kalapot premier plánba is hozni? Albert a birkák közé menekül, amikor az egyik kos premier plánban szemközt vizeli, és ez megismétlődik az álomjelenetben is. Ezek és mások azok a túlzások, amelyek teljességgel öncélúak, fölöslegesek, még ha bizonyos körökben sikert aratnak is.
MacFarlaine igazi anakronisztikus humorkészletében ragyogóan megférnek olyan apró, újabb divatszóval cameo-villanások, mint amikor Albert valami fényt megpillantva kinyit egy pajtát, és ott látja a Dokit (Christopher Lloyd) aki zavartan igyekszik eltüntetni a Vissza a jövőbe trilógiából ismert időjárgányát, vagy amikor a szökött néger alakokra lövöldöztető vásári céllövöldést a váratlanul felbukkanó, elszabadult Django keresztüllövi ezért. Minek akkor az alpáriság, ha valaki ilyet is tud? Gondolom, a primitív nézőkért, akiknek viszont az a nevetséges. Albert úgy érzi magát az utált Vadnyugaton, mint a partra vetett hal, de miért kell a nézőnek is feszengeni nevetés közben?
A forgatókönyvírók és a rendező meg sem próbálnak logikával építkezni, csak elszórakoznak poéntól poénig, például teljesen felesleges halálesetek bemutatásával, mint az öreg aranyásó, vagy a kocsmabeli válaszadó lelövése, a polgármester hullájának széttépése prérifarkasokkal stb. Jó viszont a falusivásár-jelenetsor a valódi háttér előtt műháttér elé állított fényképésszel, a csaló csodaszerárussal, a tekerős céllövöldével. Az alkotók a maguk által felállított western-stílust is keverik, pld. egy minden szempontból gyenge bajuszdal varietéjelenettel, mintha ez musical volna, vagy a pszichedelikus álomjelenet milyenségével, amely valamiféle elfuserált A fal paródia a tökön (?) rúgott keselyűvel az ívben vizelő óriásbirkákkal. Ráadásul az alkotók olyan jól elvannak magukkal, hogya nagyjóakarattal is csak 90 percnyi ötleteiket 116 percig húzzák. Ami egyszer poén, mint Albert és Edward kamu bokszolása a kocsmai verekedésben, többedszerre már nem az, de hol a vágó (Jeff Freeman), aki ezt szóvá tenné?
Ami a színészi játékot illeti, Seth MacFerlaine-nek itt sincs önkontrollja. Mondjuk ki: igen gyengécske színész, különösen abban a nívós gárdában, amellyel körülveszi magát. A Ted infantilis hősében még csak elment, de Liam Neeson (Csatahajó, Narnia krónikái, A nyomorultak, Rob Roy, Schindler listája stb.), Charlize Teron (A rém, Prometheus, Hancock, Kőkemény Minnesota stb.) Amanda Seyfried (Mamma mia!, Nyomorultak stb.), Giovanni Ribisi (Ted, Avatar, Hideghegy, Ryan közlegény megmentése stb.), vagy Sarah Silverman mindenben leiskolázzák.
A film értékéhez tartozik Joel McNeely stílusos western muzsikája és Michael Barrett operatőri teljesítménye.A magyarszinkron: Dévai Balázs, Tompos Katalin, Szávai Viktória, Gáspár Sándor, Takátsy Péter, Szalay Marianna, Elek Ferenc nívósan megteszi, amit az adott anyagból megtehet. Mindent egybevetve a kísérlet igen felemásra sikerült: a western határai Seth MacFerlaine-t nehezen viselik el.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nyári kánikulában nem lesz nézője ennek a filmnek. Amerikában, ahol mindent a nézettséggel és a bevétellel mérnek, ez is egy szempont, meg Magyarországon is többségükben vannak a nem igazán igényes mozinézők, akik itt is be fogják fizetni a maguk forintjait a filmre. Sőt, lehet, hogy valódi olvasnivaló helyett megvásárolják a Hogyan rohanj a vesztedbe? ugyancsak Speier Dávid által fordított, és az Agave könyvek között megjelent giccs-lektűrjét, amelyet szintén Seth MacFerlaine jegyez szerzőként, (és ami nem pontosan azonos a film forgatókönyvével).
Nos, számomra ez a film olyan volt, mint a Clinch anusába dugott margarétaszál, egyszerre humoros és viszolyogtató, ötletes és közönséges, emlékezetes, de azért szívesen felejthető. Imádom a westernt komolyan és parodisztikus formában is, de a Hogyan rohanj a veszTEDbe? nem lesz a műfaj klasszikusa, sem nálam, sem a filmtörténetben, akármennyi bevételt is realizálhat.
