Az osztrák származású Georg Höllering (George Hoellering, Höllering György (*1897. július 20., Baden bei Wien, †1980. február 10., London) a Hortobágy című, 1936-ban készült filmjével írta be nevéta magyarfilmtörténetbe. Höllering György, ahogy filmjének magyar kópiáján nevezi magát, az 1920-as évek elején Berlinbe költözik, ahol gyártásvezetőként és vágóként kerül a filmszakmába Legemlékezetesebb ottani munkája a Kuhle Wampe (1932) című film, amit Slatan Dudow rendezett Bertolt Brecht forgatókönyvéből. (Az erősen politikus, baloldali filmet Hitler alatt azonnal betiltották.)
Hölleringnek távoznia kellett Németországból, rövid ausztriai tartózkodás után 1934-ben családjával Magyarországra költözött, hogy itt filmet készítsen. Eredetileg valami egzotikus témát akart volna forgatni valahol a déli tengereken, de a film későbbi operatőre, Schäffer László (aki korábban Walter Ruttmann egyik operatőre volt a „Berlin, egy nagyváros szimfóniája” című filmben) rábeszélte a Hortobágyra, ahol táj, állatok és emberek legalább olyan érdekesek.
Bár Hölleringnek, aki a film producere is lett, csak szerény anyagi eszközei voltak, belevágott a vállalkozásba. A következő két évben a legváltozatosabb pénzügyi manőverekkel tudta csak a munkálatokat úgy-ahogy finanszírozni.
Kis csapatával hetekre leköltözött a Hortobágyra, és ott felvételeket készített a napszakokkal változó tájról, az állatokról, a gémeskutakról, az épületekről és az emberekről is. Schäffer rendkívüli szépségű képekben rögzített mindent. Az ősz folyamán Höllering arra a következtetésre jutott, hogy filmjét csak akkor fogják a mozik bemutatni, ha abban valamilyen történet is lesz. Megkereste tehát Móricz Zsigmondot: írjon filmnovellát és forgatókönyvet, hogy kiegészíthessék a leforgatott anyagot. Móricz két részletben meg is nézte az addigi „musztereket”. Az első nap után csalódottan írta naplójába: „Ez egy olyan magánkalóz lehet a filmdzsungelben, aki a Hortobágyot felfedezte magának.” A második vetítési napon azonban „Ez olyan téma, ami méltó hozzám” – írta a naplóba, és vonatra ült, majd kihajtatott a Hortobágyra, ahol a felvételeken látható csikósokkal és másokkal beszélgetve tájékozódott, történeteket gyűjtött. A Pesti Napló 1934 karácsonyi számában már meg is jelent a „Komor ló”. Móricz hamarosan forgatókönyvet is írt elbeszéléséből. Hosszas tárgyalások, viták és megegyezések után végül is kialakult a rendező elképzeléseit is tükröző változat.
Móricz eredeti koncepciója megmaradt, ugyanakkor lényegesek a változások is, amelyek a Hölleringgel közös munka alatt íródtak a forgatókönyvbe. Az elkészült film ugyanúgy három generáció történetét jeleníti meg, mint az első filmnovella. Az idős pár történetét a rendező úgy alakítja át, hogy egy emberöltővel azelőtt két szerelmes azért nem lehetett egymásé, mert a lányt gazdag férjhez kényszerítették. Most viszont az idős asszony megözvegyülve megkeresi egykori szerelmét, hogy együtt éljék le hátralevő éveiket. Ez a változat amellett, hogy hihetőbb, ellentétet is képez a fiatalok történetével, ahol a lánynak már nem kell hozzámennie gazdag kérőjéhez, kiharcolja a szíve jogát. Végül a kisfiú Hölleringnél egy olajfúró torony mesterével barátkozik, biciklit szerel és gépész szeretne lenni.
A filmnovellától az elkészült filmig mindegyik változatban közös, hogy az ősi életforma csodálatos, de a múlté – át kell adnia helyét egy új, modern világnak.
A film befejezése után, 1936 késő tavaszán Höllering családjával Angliába emigrált. (A Hortobággyal itthon a továbbiakbana Kovácsés Faludi filmlaboratórium és filmgyártó cég foglalkozott, feltehetően adósság fejében jutott jogokhoz.) A magyarországi bemutatót 1937. március 18-án tartották meg, egy méltatlan bohózattal („Hol alszunk vasárnap?”) egy műsorban.
Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság (azaz a filmcenzúra) a filmet csak négy rövidítéssel engedte itthon bemutatni, a teljes kópia külföldre vitelét azonban megengedte. (Ennek köszönhetően látható ma a csonkítatlan film!) „Elrendeli a bizottság a lovak és gólyák párzási jeleneteinek, továbbá az ellési jelenetnek, végül az elpusztult ló temetési jelenetének kivágását, mivel a kivágni rendelt részek ízléstelenek.” Külföldön (ahol ezek a jelenetek nem voltak kivágva) a kritikusok majdnem mindig kiemelték a kiscsikó születését, az ellési jelenetet, mint az egyik legszebb képsort.
Két budapesti moziban összesen egy hétig játszották a Hortobágyot, megcsonkított formában – 1937-ben. Ennek ellenére a filmről hosszú és elismerő cikket írt Márai Sándor,Szabó Zoltán, Komor András, Dénes Tibor.
Szőts István 1945-ben írja: „Egy osztráknak kellett felfedezni azt a gazdagságot, amiben öntudatlanul éltünk. Két évig leste a napfelkeltét, várta a vihart, fényképezte a ménesek vad robogását, a puszta komor és titokzatos életét. Filmet készített számadók, csikósok, parasztlányok és gulyások egyszerű életéről. Megmutatott valamit; egy tájat, egy elfelejtett emberi közösséget. Egy darab Magyarországot.”
Móricz Zsigmond, aki a forgatásra is elment 1935 augusztusában és nagy riportban számolt be róla, 1937-ben a bécsi premieren látta a (teljes) filmet. A Pesti Napló tudósítója szerint: „Meghatottan nézte végig az előadást, és kijelentette, hogy ez a legjobb magyar film, amelynek nem lehet felbecsülni a propagandaértékét. A felvételek tökéletesek, Höllering rendezése páratlan, Lajtha László kísérőzenéje drámai, színes és izgalmas. A siker igen nagynak látszik.”
A „Hortobágy”, bár hagyományos moziban alig forgalmazták, filmfőiskolai, egyetemi vetítéseken, újabban televíziós megjelenéseivel beleépülta magyarfilmes emlékezetbe. Filmtörténészek hatását felfedezni vélik Fábri KörhintájátólKovács AndrásMénesgazdájáig.Jancsó Miklóspedig (akinek korai filmjeire szintén hathatott a „Hortobágy”) Hölleringet 1967-i debreceni látogatásukkor a legnagyobb magyar realista filmesnek nevezte.
Höllering 1936 nyarán, Angliába érkezvén, azonnal elkezdte szervezni a „Hortobágy” bemutatóját. A filmnek ott is maradandó sikere volt, a legjobb kritikát Graham Greene írta róla. Hoellering (ahogy ettől kezdve írta magát) hamarosan az Academy Cinemá-nak, a londoni Oxford Street elit mozijának lett társ-vezetője. Amikor a tulajdonosnő nyugdíjba ment, megvette és haláláig vezette, ezzel együtt filmforgalmazó céget is működtetett. Hoellering mutatta be Angliában a hatvanas évek korszakos európai és ázsiai művészfilmjeit és szervezte meg a hatvanas évek magyar új hullámának (Jancsó, Kovács, Kósa stb.) bemutatóit is.
Filmrendezőként még három alkotás fűződik nevéhez. Nagy játékfilmjét, a „Gyilkosság a katedrálisban”-t 1951-ben mutatták be; a Nobel-díjas T. S. Eliot drámájából és az író személyes közreműködésével készítette. A film a Velencei Filmfesztiválon a legjobb díszlet és a legjobb kosztümös film kategóriadíjait nyerte. Két dokumentumfilmet is készített Angliában: 1944-ben az „Üzenet Canterburyből”-t, és 1950-ben az „Alakok és formák”-at, az absztrakt képzőművészetről. (Ez utóbbiak zenéjét is Lajtha László komponálta.) Hoelleringet, aki 1967-től 1971-ig a Brit Filmintézet kuratóriumának is tagja volt, halálakor, 1980-ban mint az angol filmélet megbecsült, jelentős szereplőjét búcsúztatták. Dilys Powell írta róla, hogy az a 36 év, amit Hoellering az Academy mozik élén töltött, legalább annyi értéket adott az angliai filmkultúrának, mint egy-egy rendező életműve.
Noha a teljes Hortobágy film a Youtube-on feljavítatlan változatban megtekinthető, az igazi élvezetet a MaNDA Filmintézet által restaurált és forgalmazott (valamint a könyvhöz is mellékelt) dvd-je adja. Itt tökéletes a látvány és szinte tökéletes a hang is. A „szinte” szót az mondatja velem, hogy a film szereplői valódi parasztok, csikósok, juhászok, akiktől legfeljebb a népi színjátszás színvonalán várható el a játék és a szöveg artikulációja, bár érdekes módon maga a film utószinkronnal készült. De ezzel egyben egy olyan Hortobágy-képet kapunk, ami már visszahozhatatlan. A stáb pl. a valódi hídi vásár forgatagába illesztett megrendezett jeleneteket, tehát a néző az eredeti helyszín és esemény részese is lehet. A néprajzi elemek olyan természetességgel áradnak, ahogy még egy skanzen sem képes visszaadni őket, nem beszélve a pusztai napfelkelte, delelő és alkony hangulatairól. Én sokkal többet kaptam ettől a filmtől, mint előre hittem volna.
A könyv bemutatóján jelen volt az alkotó idős fia, Andrew Hoellering is, aki költőként apjához írt verseiből olvasott fel (a fordítások Nádasdi Ádám és Mesterházi Mónika munkái), valamit átadott az Országos Széchényi Könyvtár fotótárának egy olyan egyedi albumot, amelybe Georg Höllering eredeti standfotóit ragasztották be. Szekfű András pedig folytatni kívánja a munkát, máris dolgozik egy olyan köteten, amely Georg Hoellering angliai évtizedeit foglalja majd össze.
A filmtörténet iránt érdeklődőknek jó szívvel ajánlom ezt a könyvet és dvd-t, de akiknek ez sok, viszont szeretik az unikális filmélményeket, azokak sem szabad kihagyni az 1936-i Hortobágy film restaurált kópiájának megtekintését.
A fenti tudósítást a személyes élményen túl Szekfű András írásainak felhasználásával szerkesztettem össze.
