A konzervatív CDU politikusa elutasította a kollektív felelősség elvét, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a náci múlt „nehéz örökség” valamennyi német számára. Május 8. a németeknek nem a vereség, hanem „az erőszakon alapuló nemzetiszocialista uralom embertelen rendszere alóli felszabadulás napja”, és a német történelem 1945. május 8-cal kezdődött korszaka, így az ország kettészakítása is a náci diktatúrára vezetendő vissza – hangoztatta világhírű beszédében Richard von Weizsäcker.

Joachim Gauck jelenlegi szövetségi elnök az elhunyt özvegyének küldött részvétnyilvánító levelében kiemelte, hogy Richard von Weizsäcker „nagyszerű ember és kiemelkedő államfő” volt. A háború és a diktatúra tapasztalata a békés és egyesült Európa iránti elkötelezettséggé formálódott benne, és „már korán felismerte, hogy Európa megosztottságának meghaladása az egyetlen lehetőség Németország megosztottságának meghaladására” – írta Joachim Gauck.

Az újraegyesített Németország első szövetségi elnökeként sokat tett azért, hogy a keleti és a nyugati polgárok közössége egységbe kovácsolódjék, és az átmenet időszakában „sok embernek adott tartást és iránymutatást” – tette hozzá.

Richard von Weizsäcker Stuttgartban született 1920. április 15-én. Berlinben nőtt fel, apja, Ernst von Weizsäcker a náci korszakban államtitkár volt a külügyminisztériumban. Richard von Weizsäcker a német hadsereg, a Wehrmacht katonájaként végigharcolta a második világháborút, többször megsebesült, egységét Lengyelországban és a Szovjetunióban vetették be. A háború után jogi diplomát szerzett, és az egyik védőügyvéd volt abban a perben, amelyben apját emberiesség elleni bűncselekményekért öt év szabadságvesztésre ítélték.

A CDU-ba 1954-ben lépett be, 1966-ban Helmut Kohl későbbi kancellár javaslatára beválasztották a párt elnökségébe. 1969-től több mint tíz évig képviselő volt a Bundestagban, 1973-ban a CDU-frakció helyettes vezetőjévé választották, 1979-től 1981-ig a Bundestag alelnöke volt.

A CDU nyugat-berlini szervezetének vezetőjeként 1981-ben megszerezte a tartományi rangú város vezető pozícióját, kormányzó polgármesterként 1984-ig dolgozott, amikor államfővé választották.

 

In memoriam Richard von Weizsäcker

„Richard von Weizsäcker úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén, Nyugat-Berlinben” – olvasható  a most elhunyt volt német államfőről a „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című memoárban. A magánnaplónak számító kézirat több részletétét az Infovilág olvasóival osztotta meg a szerző, Kocsis Tamás (a képen), aki öt éven át az MTI tudósítójaként dolgozott Nyugat-Berlinben (is). 

Igaz, az 1920-ban született neves politikus, aki hosszú közéleti  és életkort ért meg, akkor még csak megcélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az  országegyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője. De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére, Carl Friedrich, akivel közismerten szorosan kötődnek egymáshoz,  világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő  szociáldemokrata! De a németek számára az ilyen, családon belüli  politikai különbözőségek  természetesebbek, mint nálunk – manapság. Mert Sík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány  külügyminiszterekért épp a legkényesebb időkben, köztudottan mindig összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sík Sándorral.)

Hogyan csöppent a parlamenti képviselő az új MTI-tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor a világ – a kettéosztott Berlin nyugati felében városállamként működő metropoliszban meg különösképpen…

Nyugat-Berlin (a valamikori birodalmi főváros amerikai, angol és francia zónájaként) ugyanis – ki ne emlékeznék rá? – szigetként élt, működött és virult 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, előbb csak jelképesen elhatárolva az NDK fővárosától, később körbefalazva. Kapcsolata a Nyugat-Németországgal, az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig  cifra volt, amit az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolított.

Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni  merészelte, hogy értette, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a ó berlini (ha tetszik, nyugat-berlini, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján…

Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben. Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna az egyébként bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez.

Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik” ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket  tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.

Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén, azon pedig bemutatott – ez volt a legfontosabb – a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyüket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én – a szokásjog szabta jogrend ismeretében – másnap beléptem a Nyugat-Berlinben működő németországi külföldi tudósítók egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:

– Sikeres munkát kívánunk a városunkban.

Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan – ma sem tagadhatja senki – Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen a keletnémet első embert, Honeckert. És nem mellékesen: Surányi is jó diplomata volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.

Odajött, például, hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:

– Tehát Peking, Belgrád és a pártközpont után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem…        

A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Többé nem láttam, de nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Peking óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró – és nem csak a külföldi tudósító – az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik…

Weizsäcker a fogadás közepe táján –  jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn – lépett mellém.  Félre húzott, úgy, hogy  mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat. Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.

– Nem bántódik meg, ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit (1920-ban született, 15 évvel előbb, szerénységem – K.T.) Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek. Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi  történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.

Ez volt mondandójának az egyik fele. De a  folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.

– Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.

Ha jobban utána gondolok… Berlini munkám idején, például, megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között. Sőt, mind magasabb szintű NDK–NSZK-találkozók sorozatára került sor – s ezeket mindig „hangfogós” időszak előzte meg.

Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.              

– Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.

Elmondtam.

 

Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker – bár már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt –, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul,Nagy László büféasztalához. Akkor is tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.

Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).

– Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók aranytollát – mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után,   rezzenéstelen arccal hozzátette:      

– Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók eltérő véleményen vannak a dologról.

Honnan tudta? Ma már mindegy.