Hová jutott az ország? – Paul Lendvai a magyarokról

Bővített kiadásban jelentette meg a Kossuth Kiadó az osztrák–magyar újságíró, Paul Lendvai Magyarok című könyvét, amely A kezdetektől napjainkig alcímet viseli. A megnövelt oldalszám annak köszönhető, hogy a szerző az eddigi négy kiadást kiegészítette további három fejezettel, azaz összefoglalja a rendszerváltozástól eltelt csaknem harminc évet is.

Paul Lendvai könyvének budapesti bemutatóján. (Kép: Gergely Beatrix)

A fél évszázada Bécsben élő Lendvai könyvét eddig nemcsak németül és magyarul, hanem csehül, románul, franciául szlovákul és japánul is megjelentették. Az angol nyelvű változat bemutatóját nemrég tartották Oxfordban és Londonban; a kötetről méltató írás jelent meg a The Financial Times-ban. A kínai átültetéshez pedig most fogott hozzá az a Budapesten élő Jü Cö-min (Yu Zemin), aki a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanság című regényét, illetve Esterházy és Nádas könyveit is kínaira fordította.

Lendvai nem „céhbeli” történész, hanem – mint a Magyarok előszavában önmagát jellemzi – publicista és politikai elemző. Egyszerre belülről és kívülről ír a magyar történelemről, s benne honfitársairól, a magyarokról. Éspedig élvezetes stílusban, olvasmányosan, kerülve a „vérbeli” történészek némelyikére jellemző tudálékosságot.

Ugyanakkor azonban gazdag forrásanyagot dolgoz föl a több mint ötszáz oldalas könyv: időrendi sorrendben a 9-10. századi rabló-hadjáratoktól („kalandozásoktól”) 2017 nyaráig.

Rokonszenves és értékelendő az a szerzői törekvés, hogy a magyar történelmet elfogultság, azaz szépítés vagy „lesajnálás” nélkül mutassa be. A csaknem háromtucatnyi fejezet megemlíti ugyan a mítoszokat, mondákat, délibábos teóriákat (turulmadár, Emese álma stb.), ám ezeket tényekkel, a történelemtudomány cáfolhatatlan adalékaival állítja szembe. Vonatkozik ez éppúgy a honfoglalás időszakára, a Hunyadiak hőskorára, vagy arra a „határtalan elvakultságra” és küldetéstudatra, amely a magyar politikusokat jellemezte a dualizmus korában. Lendvai szerint ennek nagy, csaknem döntő szerepe volt abban, hogy a trianoni tragédia bekövetkezett, és a Párizs melletti kastélyban, a győztesek által diktált és később aláírt dokumentum egyben „a Szent István-i birodalom halotti bizonyítványa” lett.

A krónikás tehát nem követi az önimádó történelemírás gyakorlatát, tartózkodik attól az ámító interpretációtól, hogy vereségeinkért mindig és csakis kizárólag mások okolhatók. Mint ahogyan a tatárjárást megelőzően is a belharcok, a letelepített kunokkal szembeni értelmetlen küzdelmek és előnyszerzések kötötték le a főurak figyelmét, ahelyett hogy a nyilvánvalóan fenyegető veszélyre koncentráltak volna, így a mohácsi vészhez is „hosszú út” vezetett. „Mátyás király halála után az önzés, a hatalomvágy és a vetélkedés valóságos orgiája tört Magyarországra” – írja a szerző.

Talán nem minden pátosz nélkül vallja Lendvai az előszóban: „Magyarország a szülőhazám, és magyar az anyanyelvem”. Ám ettől még „befolyásoktól függetlenül, öncenzúra nélkül” taglalja történelmünk több mint ezer évét, őszinte csodálattal adózva afölött, hogy ez a kis ország – nyelvileg elszigetelve, szinte zárványként az északi és déli szlávság között – képes volt fönnmaradni, miközben birodalmak hulltak darabjaikra. Szerinte úgyszólván az „európai történelem csodája”, hogy a magyar nemzetállam „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” megmaradt, s ebben döntő szerepet játszott, hogy a Kárpát-medencében berendezkedett Magyar Királyság afféle olvasztótégelyként annyiféle nációt volt képes asszimilálni. Jászokat, kunokat, szlovákokat, románokat, németeket stb. S persze a zsidókat, akik – vallásukat megtartva – a kiegyezés után teljesen integrálódtak, beolvadtak. Jó magyarokként, polgárokként hozzájárultak Magyarország gazdasági, kulturális felemelkedéséhez a 19–20. század fordulóján.

A millennium „fénykorától” az 1920-as évek kalandorain át a második világháborús szerepvállalásig tartó intervallumig további tartalmas fejezetek foglalkoznak, majd az 1989-ig terjedő évtizedek történései következnek. Lendvai részletesen ír a Kádár-korszakról, arról a folyamatról, ahogyan az MSZMP első emberéből, 1956 gyűlölt árulójából a „haza atyja” lett. Ugyanakkor szerinte még nem érett meg az idő arra, hogy „kiegyensúlyozott ítéletet lehessen alkotni ennek a különös embernek az illúzióiról és hazugságairól, ígéreteiről és cselfogásairól, tragédiáiról és árulásairól, sikeréről és végül kudarcáról”.

A Magyarok-hoz írt újabb fejezetek hangzatos címeket viselnek. Lendvai az 1989-től 2009-ig tartó két évtizedet az „eljátszott rendszerváltás” időszakának tartja. Ahogyan a könyv bemutatóján a beszélgetést vezető Lengyel László fogalmazott: sajátos és talányos szójátékról van szó. Vajon 1988/89 protagonistái előadták (ahogyan a színészek), hogy szakítunk a múlttal, miközben sok minden maradt a régiben? Úgy tettünk, mintha demokratákká váltunk volna? Vagy sokan afféle pávatáncot jártak?

De „eljátszott” a rendszerváltás abban az értelemben is, hogy lezajlott két év évtized átfogó reformok, mélyreható változások nélkül. Elvesztegettük, elszórakoztuk az időt.

Sőt. Visszaköszön a múlt. A Fidesz győzelmével 2010 után az új hatalom, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” zsákutcába torkolló, „alkotmányos államcsínyt” hajtott végre. Visszahozta a tekintélyelvűséget, „föltalálta” a liberális demokrácia lenullázását.

Történelemkönyvek nem szoktak a jelennel foglalkozni. Paul Lendvai, az újságíró-publicista mégis ezt teszi, hű önmagához. Azt is kommentálja, aminek a megítéléséhez még nincs elegendő távlatunk. „Mit hoz a jövő?” – kérdezi a szerző. Megvonva az Orbán-rendszer mérlegét, a szerző nem titkolja, hogy tanácstalan. „Senki sem tudja, mi lesz a sarkaiból kifordult Európával, és ezen belül Magyarországgal.”

Halvány regénysugárként – persze azok számára, akik nem Orbán újabb választási sikerének drukkolnak – azt fejtegeti könyve végén, hogy akárcsak 1956-ban, vagy 1989-ben „egy erősnek látszó rendszer váratlanul és roppant gyorsan összedőlhet”.

(Paul Lendvai: Magyarok – A kezdetektől napjainkig [bővített kiadás]; 512 oldal, Kossuth Kiadó, 2017; ára: 3990 Ft)