Az idei ünnepet „Húsvét – Magyar hagyományok” címmel ennek jegyében megjelent könyvvel köszöntötte a Kossuth Kiadó. Szerzője méltán jegyzett művészettörténész, Tészabó Júlia, akinek legalább a karácsonyról írt, néhány évvel ezelőtt nagy sikert aratott művét illendő ezúttal is megemlíteni.
Az olvasónak éreznie kell, hogy az író most nem titkoltan azzal a szándékkal helyezte asztalunkra a húsvétot övező eseményeket nagy ívben körbeölelő művét, hogy az ünnephez köthető régebbi és frissebb korú magyar
hagyományokat és jelent a világ húsvétjainak közös kosarában helyezze el. Nem az enciklopédiai teljesség megközelítésének igényével, ami akár hibaként is felróható, hanem inkább azzal a rejtett reménnyel, hogy a könyvben megismert tények erősítik az igazán kíváncsi olvasó tovább kutatási ingereit.
Gyanakszom: ezért került a kötetébe az ókori Egyiptomban meghalt és feltámadó istenség, Osiris az őt sirató Isis
karjaiban – mintha Jézust gyászolná Mária. S máris a magyar húsvétnál járunk, amikor arra hívja fel a figyelmünket,
hogy az angolszász pogány istennő, Eostre, vagy ha úgy tetszik, Ostara kultuszából származik a húsvét mai angol
(easter), illetve német (Ostern) neve. De akár egyik, akár másik, mindkét istennőt gyakran ábrázolták nyúlfejjel, s –
nem mellékesen – az ő mitológiájukhoz kapcsolódik a magyar húsvétok elmaradhatatlan kelléke, a tojás is.
S ha már tojás…
Mintha azt sugallná Tészabó: irány a lexikonok, szótárak, irány az internet! Kevesek által ismert, de gyakran vitatott „titok”: miért tojja nekünk, magyaroknak épp a nyuszi a húsvéti tojást? A válasz: mert egykor, valaki, valahol azt hitte, tudta, amit valójában nem tudott. Találkozott ugyanis a német Haselhuhn szóval, s mert annak első fele – der Hase – nyulat jelent (igazság szerint kan nyulat!) a második fele – das Huhn – pedig tyúkot. Hazai „nyelvgyártónk” meg a nyúl becézett alakjának érezte a kétrészes kifejezést, s további töprengések és ellenőrzés helyett – nyuszira fordította azt. Ehhez képest a „das Haselhuhn” a valóságban császármadarat, császárfajdot jelent: ellenőrizhető például az Atheaenum kiadásában 1929-ben megjelent, Kelemen Béla által szerkesztett magyar–német, német–magyar szótárban. A császármadár, másként császárfajd (Tetrastes) pedig természetesen tojik, hiszen a tyúkidomúak (Reasores) rendjének fajdfélék (Tetraonidae) családjába tartozó madárnemzetség. Európában és Ázsiában három fajtája ismeretes, nálunk a mogyorós tyúk (T. bonasia) él közülük. Főként a budai hegyekben, a Pilisben, a Börzsönyben és a Mátrában találkozhatunk vele borókás és mogyorós sűrűségekben: az utóbbi helyszíneknek köszönheti a magyar nevét. Hasonlít a fogolyhoz, jól fut, kitűnően repül, s finom húsáért vadásszák. Mindezt az 1962-ben ugyancsak az Athenaeum által publikált Új Magyar Lexikon tanúsítja.
Ahogyan azt is, hogy a gyöngytyúk ugyancsak rak tojást, bár vannak, akik vitatják, valóban azonos-e a magyar
nyelven gyöngytyúknak nevezett madár a már emlegetett Haselhuhnnal. A Kelemen-féle szótár ezt történetesen „das Perlhuhn” névvel illeti, az Új Magyar Lexikon pedig a fácánfélék családjához sorolja, s ráadásul Afrikából eredezteti.
De mindez jottányit sem változtat azon, hogy a tojás a 16. századi Németországban már bizonyíthatóan a húsvéti
ünnepkör része volt, Európa német ajkú tájain készítették az első húsvéti kosárfészkeket és az első, édességből
készült nyulat is. S német legendák szólnak arról is, hogy a nyúl eredetileg madár volt, s egy germán alvilági istennő
változtatta haragjában négylábú állattá (más források brit istennőt vádolnak az dühből fakadt átváltoztatással). A
fészekrakás pedig valószínűleg abból vezethető le, hogy a nyugati kultúrákban ábrázolt nyúl általában a Lepus nevű
fajhoz tartozik (lásd Wikipedia), amely abban különbözik más nyúlfajoktól, hogy nem üregben él, hanem fészket rak,
kicsinyei nyitott szemmel születnek, teste nagyobb és füle hosszabb. A tojás meg, ahogyan a nyúl is, már az ókor
óta termékenységi szimbólum: mivel a nyulak nagyon sok utódot nevelnek a tavaszi napforduló idején a föld
megnövekvő termékenysége jelképének tartották őket.
A „nyuszi tojta tojás” szinte azonnal megérkezett a német tájakról Magyarországra. Miként a locsolkodás is. Hiszen a locsolás az emberiséggel csaknem egyidős termékenységkultusszal van kapcsolatban, s ugyanakkor a vízzel való meghintés utal a keresztség jelére és tartalmára. A szokás arra a legendára is visszavezethető, amely szerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat, illetve vízzel öntötték le a Jézus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
A locsolkodási szokásról a Kárpát-medencében 17. századi írásos emlékek is fennmaradtak. Kicsiot később, 1736-ban pedig Apor Péter a „Metamorphosis Transylvaniae azaz: Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása” című művében ezt írta: „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …”
Tészabó Júlia a történelmi hitelesség terjesztésének szándékával úgy vezeti végig olvasóját a magyar húsvét
alakulásának folyamatán, hogy könyve egyik fejezetének például „A húsvét hivatalos ünneppé tételére tett kísérletek” címet adta. Abban egyebek mellett szöveghűen felidézi az MKP 1945 után kiadott „Húsvét. A feltámadás, a felszabadulás, a tavasz műsora” című, a Széchényi Könyvtárban őrzött műsorfüzetéhez mellékelt szórólapot,
amelyet ünnepi használati utasításként a párt akkori országos propaganda-osztálya gyártott, és sorait a
„Szabadság!” köszöntéssel zárta. Néhány oldallal később viszont a szerző már a bennünket ma húsvét címén is sújtó és terjeszkedően fertőző, mind zabolátlanabb üzleti érdekekre alapozott fogyasztói járványt ostorozza.
A könyv java azonban természetesen a nagyböjt, a nagyhét és a húsvét régi-új magyar történéseit, szokásait,
egyházi és népi ünneplő rendjét, szimbólumait, a falusi-városi közszokásokat, hiedelmeket, tréfákat gyűjti gazdag
csokorba. Nem feledkezik meg az ünnepi ételek, italok soráról sem. Kedvcsináló emlékeztetőként: már a 16. századi
Sándor-kódexnek a „Mennyországban található igen szép dolgokról” szóló része kókonyának nevezi és a húsvéti
szentelt ételekhez sorolja a festett tojást, amit „az emberek egymásnak küldözgetnek”, s amelynek fehérjéjét
Krisztus lelkéhez, sárgáját pedig Jézus istenségéhez hasonlítja. S az is ugyanebből a nemes kódexből származó
idézet, hogy „az húsvéti könyérhöz sajt és tej, tikmony, tiszta tészta, környül tésztából koszorúmódra kell csinálni,
meg kell sütni, meg kell szentölni, egymásnak kell küldeni”.
Csakúgy, mint a nyúl tojta hímes tojást!
Az ünnepi méltóságot és derűt együtt árasztó, ritkán tapasztalható szép nyelvezettel megírt könyv szövegét
példásan gazdag illusztráció teszi még értékesebbé. A képző- és iparművészeti alkotásokat, képeslapokat, egykori
húsvéti hirdetéseket, archív és kortárs fotókat, ékszereket és disztárgyakat múzeumok és magángyűjtők legszebb
darabjai közül válogatták a szerkesztők. Megkülönböztetett öröm az, hogy a parádés kivitelű album a magyar
nyomdászat hagyományos fellegvárában, Gyulán (és nem valahol külföldön), a legendás Kner Nyomda nemes
hagyományait is vállaló Dürer Nyomdában készült.
Végezetül: e sorok írójának kedves filatelista kötelessége, hogy hírt adjon arról is, amiről Tészabó könyve is
beszámol. A Magyar Posta egyike azoknak, amelyek a világon a leggyakrabban emlékeztek meg húsvét ünnepéről.
Legutóbb tavaly éppen a húsvéti hímes, illetve piros tojás és a nyuszi, a szép tavaszi ünnep hazai jellemzői, jól
ismert jelképei jelentek meg magyar bélyegen – és arattak megérdemelt nemzetközi sikert.
