Az Opera tartja magát a tavaly elhatározott céljához: öt esztendőn át mindenévad végén barokk operaprodukcióval igyekszik bővíteni repertoárját. A múlt évadok bemutatói: Händel Xerxese és Rameau Hippolütosz és Aricia című alkotása után június 22-én újabb régi zenedarabot fedezhet fel a közönség. Napokon belül, Christoph Willibald Gluck születésének 300. évfordulóján, Vashegyi György barokkspecialista karmester vezényletével azt az operát adják elő, amely az idestova 130 esztendős Operaház történetében csak egy alkalommal, mindösszesen egy felvonás erejéig hangzott fel – az Erkel Színházban, 1957-ben. A mostani évadban Gluckról immár másodjára emlékezik meg az Opera: e bemutatót volt hivatott előkészíteni Sümegi Eszter áprilisi Gluck-műsora a Dalszínház utcai dalestek alkalmával. Az esten öt ária csendült fel az Íphigeneia Tauriszban című operából.
A teljes darab idei, hazai bemutatóján a címszerepben Wierdl Eszter, a további szerepekben Gál Gabi, Megyesi Zoltán, Haja Zsolt és Szegedi Csaba lép színpadra. A mitológiai alapra írott, megvalósult rémálmok, szülő- és testvérgyilkosságok és a deus ex machina történetét ezúttal németül játsszák. A különleges produkció, Alföldi Róbert első operaházi rendezése a premier után mindössze két alkalommal (június 25-én és 27-én) lesz látható az Operában, ám a következő szezon öt, októberi előadására már most válthatók jegyek a dalszínház pénztárában, sőt, június 30-ig még olyan bérletkonstrukció is vásárolható, amelyben szerepel az Alföldi-produkció.
Az Íphigeneia Tauriszban Gluck életművének utolsó magy, zenés, színházi darabjaként ötvözi a két utat, amelyet a szerző bejárt: az egyik, amely szinte figyelmen kívül hagyja az esztétikai élvezetet, kizárólag a drámai intenzitás pregnáns kifejezésére ügyel, a másik szerint az érzelmi hatáskeltés még a dramaturgiai követelményeket is felülírhatja. E műben zene és dráma harmóniában olvad össze. Gluck korában hihetetlenül modernnek és „nemzetközinek” számított, hiszen a francia és az olasz opera jellemzőit egyesíti. A jellemek és a szituációk pontosan kidolgozottak, árnyaltak, szorosan összetartozik szó és hang, a szöveg és a zene egymást erősíti, a brillírozásra, a technikai virtuozitás csillogtatására koncentráló hűvös formalizmust és kizárólagos sztárkultuszt felváltja a zenekar, a szólisták, a kórus és a táncosok egymásra figyelése, egymásra történő reflexiója.
Ennek a műnek a színpada tehát nem az addig rögzült konvencióké, mint ahogyan a Gluck-darab színrevitelére felkért, a műfajban gazdag gyakorlattal rendelkező, de az Operaházban először rendező Alföldi Róbert sem elsősorban kényelmes módon az ismert, bevettnek tekintett színházi kánon mentén dolgozik. Felkészüléskor kizárólag a mű hangfelvételeit hallgatja, de akkor csak a zenére figyel – színpadi feldolgozásokat nem néz. „Természetesen a műfaj adottságaiból kiindulva igenis máshogyan kell készülni, hiszen mások a szabályok, máshogyan működik egy-egy színpadi jel. A legnehezebb eltalálni a megfelelő arányt, mert a zenénél komplexebben semmi sem hat szerintem a színpadon. Tehát ennek tudatában kell az egész előadást megkomponálni. Énektechnikai dolgokba nem szólok bele, hiszen azt az énekesek és a karmester sokkal jobban tudják, de hogy mit, hogyan szeretnék hallani, abba igen.” Nem dolgozik másképpen az énekesekkel, mint a prózai színészekkel – nyilatkozta az Opera Magazinnak – ugyanúgy elengedhetetlennek tartja a pontos elemzést és a pontos színpadi munkát, ami reményei szerint mindig előhozza azt a bizonyos színészi jelenlétet.
Alföldi Róbert sok szeretettel és humorral beszélt az alkotásban vele szinkronban együttműködő karmesterről, énekesekről és a zenekarról. Mint mondta, nem árulja el, mi a darab vége, hadd izguljon a néző. Találkozása a főszereplővel, Wierdl Eszterrel ritka élmény volt a számára mind a munkamorálja, mind az emberi és színészi teljesítménye miatt. Ismeretsége Vashegyi Györggyel továbbképzésnek számított: ilyen lenyűgöző tudású zenésszel eddig még nem volt dolga. Az idő a bemutatóig túl rövid volt ugyan, mégis nyugodtan és örömben teltek az együtt töltött napok.
A produkció jelmezeit Nagy Fruzsina tervezte. Koncepciója szerint mai ruhákban láthatók a szereplők. A papnők hadának fekete egyenöltözéke megidézi az apácák viseletét a nyugati kultúrából, de a keleti vallások fejfedője is felfedezhető rajtuk. Íphigénia ruhája ugyanilyen, csupán egy leheletnyivel díszesebb. A szkíta és a görög nép (Oresztésszel és Pyladesszel egyetemben) szándékosan azonos, szedett-vedett, magukat „védő” és álcázó mai ruhákban jelenik meg (mint az ukrán felkelők). A király és testőrsége öltönyben, a mitológiai figurák, a fúriák és Diana istennő is hétköznapi öltözékben lépnek a színpadra, utóbbiakat festett bőrük színe emeli el az emberektől.
Az előadás világára vonatkozóan, amelynek látványát Menczel Róbert jegyzi, Alföldi leszögezi: „Nem lesz historizálás. És nem lesz konkrét aktualizálás sem, de fontosnak tartom, hogy ugyanúgy magunkra ismerjünk ebben az előadásban is, mint az utóbbi munkáimban. A lényeget tekintve nem készülök máshogyan, hiszen ugyanúgy az a célom, hogy jelen idejű és fontos kérdésekkel teli, hiteles előadást hozzak létre.”
Az Íphigeneia Tauriszban librettója keletkezésének története elég zavaros. Egyes feltevések szerint szándékosan ugyanazt a témát ajánlották Niccolò Piccinninek és Glucknak, a kor két rivális, Párizst két táborra osztó zeneszerzőjének, hogy versenyeztessék őket. Más források szerint Alphonse du Congé Dubreuil, Piccinni 1781-i Íphigénie-jének librettistája 1776-ban elküldte Glucknak Íphigeneiáról szóló költeményét, hogy zenésítse meg. Gluck válaszában azzal tért ki az ajánlat elől, hogy Armide című operája szörnyen kimerítette, de bevallja, hogy már más is ajánlotta neki ugyanazt a témát. Dubreuil tovább zaklatta 1777-ben Gluckot ugyanezzel az ajánlattal, ami elől a komponista mindig udvariasan kitért, titkolván, hogy közben már ugyanezen a szüzsén dolgozik.
Mindeközben Piccinnit is folyton arra ösztönözték, öntse zenébe az ógörög történetet. Dubreuil végül 1777 nyarán Piccinnivel kezdte meg a közös munkát. (A versenyt végül megakadályozta Piccinniék operájának sikeres bemutatója 1781-ben, két évvel Gluck Íphigénie-jének bemutatója után, amikor Gluck már másfél éve Bécsben élt.)
Az Iphigénie en Tauride próbái 1779 elején kezdődtek el, és Gluck ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen semmiféle balett beiktatva, mivel azt szerette volna, hogy az opera a görög tragédiák világát idézze nemességében, egyszerűségében, és hogy a cselekményt ne szakítsa meg semmilyen, a szüzsétől tökéletesen idegen és gyakran nevetséges kellék. A bemutatót hatalmas várakozás előzte meg. Az Opéra de Paris-ban 1779. május 18-án tartották a premiert, amelyen Marie-Antoinette királyné is megjelent. Az Iphigénie első előadásai azonban nem hoztak zajos sikert. A közönség hiányolta a szokásos balettet, ezért Gluckot mégis meggyőzték, hogy a darab végét a „megláncolt szkíták” balettja zárja le, melyhez a zenét François-Joseph Gossec szerezte. A darab vegyes fogadtatásra talált: egyesek rajongtak érte, mások csak bizonyos részletektől voltak lenyűgözve; egy biztos: az Orfeo, az Alceste és Armide után az Iphigénie en Tauride is repertoár-darab lett.
Az auliszi Íphigeneiát Richard Wagner írta át, a tauriszit ifjúkorában Strauss igazította dramaturgiailag feszesebbre, a drezdai Semperoper számára. A mitológiai alapra írott francia mű így teltebb hangzású lett.
(A fenti szövegben Papp Tímeának az Opera Magazinba készült cikke, valamint a produkció Kenesey Judit által szerkesztett műsorfüzet részletei is szerepelnek.)
Richard Strauss átirata
1889-ben a weimari udvari zenekarnál betöltött zeneigazgatói állásában Strauss első vállalkozásainak egyike Gluck Íphigeneia Tauriszban című operájának teljes körű átdolgozása volt. Ennek kivitelezésében Wagner nyomdokain haladt, akinek addigra teljesen a hatása alá került.
Wagner korábban teljesen átdolgozta a német színpad számára Gluck egy korábbi, Íphigeneia Auliszban című rokon operáját: megváltoztatta a nyitány végét, áthangszerelte a zenekari anyagot, adaptálta és átírta a recitativókat, és egy egészen új szereplőt hozott a történetbe: Artemisz alakját, a mitológia euripidészi változata alapján.
Strauss egy bizonyos pontig követte e magasztos példát, de nem érezte szükségét semmi olyan drasztikus változtatásnak, mint például a szereplők számának vagy a zenekar egészének kibővítése. (…) Másrészről meglévő eszközöket sokkal inkább kiaknázott, mint Gluck: a darabot nyitó vihar zenéjét és az opera végén zajló csatát, ugyanakkor használta a teljes zenekari eszköztárat, hogy a zenei szerkezetet változatosabbá tegye, illetve hangsúlyozza a recitativók drámai erejét. A recitativók nagy részét át is írta. Több helyen meghúzta az operát, néhol csak egy pár hangot, hogy a zenei ívet feszesebbé tegye, máshol azonban igen radikális húzásokat vitt végbe. A legnagyobb változtatások az első és az utolsó felvonásban történtek. Az elsőben Iphigénie ’O toi qui prolongeas mes jours’ kezdetű áriáját a felvonás végére helyezte. A harmadik és a negyedik felvonást összevonta, közbeiktatva egy gyors változást, illetve az opera fináléját is nagymértékben átalakította, Oresztész ’Dans cet objet touchant’ kezdetű áriáját egy tercetté írta át Íphigeneia, Oresztész és Püladész számára. (…)
Bizonyos pontokon Strauss megváltoztatta a szöveget is, hogy ezáltal világosabbá vagy intenzívebbé tegye a cselekményt, ennek eredményeképpen a szöveg teljes újrafordítása szerves részét képezi annak a verziónak, melyet – saját szavait idézve – kimondottan “a német színpad számára alakított”.
(Több előadásban balettzenét illesztettek a második felvonás elé és a legutolsó jelenet közbe, de ez mindig a karmesterek önálló döntése volt, nem pedig Strauss változatának része. E balettekhez a zenét általában Gluck más operáiból, péládul az Orfeóból és az Armide-ból kölcsönözték.)
Strauss 1890 szeptemberében készült el Gluck operájának új adaptációjával.
Christoph Willibald Gluck–Richard Strauss: Íphigeneia Tauriszban
Magyarországi bemutató: június 22., Magyar Állami Operaház
Szövegíró: Nicolas-François Guillard, Richard Strauss
Rendező: Alföldi Róbert
Látványtervező: Menczel Róbert
Játékmester: Frigyesi Tibor
Rendezőasszisztens: Mányik Albert
Zenei munkatársak: Tóth Sámuel, Szennai Kálmán
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Vashegyi György
Íphigeneia: Wierdl Eszter
Diána: Gál Gabi
Püladész: Megyesi Zoltán
Oresztész: Haja Zsolt
Thoász: Szegedi Csaba
Egy görög nő: Zavaros Eszter
I. Papnő: Bazsinka Zsuzsanna
II. Papnő: Németh Mónika
Templomszolga: Bakó Antal
