Ma mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeum, az MTI SZTAKI és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem képviselői azt a közös fejlesztést, amelynek köszönhetően bejárhatók Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényének helyszínei. A kezünkben tartott okostelefon szemlélteti – a korabeli, a harmincas évek térképen – merre járunk és merre jártak, mit láttak a mű szereplői, miközben élőben láthatjuk a város változásait, s közben hallgathatjuk a regény-felolvasást.
A digitális könyvnek eme változata nem merőben új, hiszen például James Joyce Ulysses című regényéhez is létezik ilyen alkalmazás az angolszász világban, ám magyar nyelvterületen Ottlik könyvéhez készült első ízben ilyen megoldás.
A valós helyszínek egykori mindennapjait archív anyagok, kisfilmek is szemléltetik. Ezekhez a fájlokhoz 13 intézmény háromszáz dokumentumát használták fel. A teljes irodalmi séta hat órát vesz igénybe, ám a 16 kilométert nem kell végig gyalog megtennünk, akár villamosra is felszállhatunk az egyes sétapontok között, amelyből 16 van a kínálatban. A budai Mechwart ligettől a pesti Petőfi Irodalmi Múzeumig tart a kalandozás, és a Guide Hand alkalmazásnak az az előnye, hogy letöltés után offline is használható, tehát nincs szükség internetes kapcsolatra.
A Petőfi Irodalmi Múzeum egyike azoknak a gyűjteményeknek, amely nem idegenkedik az újszerű technológiáktól; jó ideje igyekszik korszerű, interaktív megoldásokkal ébren tartani a közönség érdeklődését. Ez a törekvés érhető tetten például a Petőfi-tárlat okostelefonra készült katalógusában is.
A múzeum nyitottságának és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanárainak, valamint diákjainak köszönhetően született meg most az okostelefon kalauzolásával megvalósítható irodalmi séta. A szoftver elkészítésére az MTA SZTAKI vállalkozott. Az alkalmazásban látható törzsanyag a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonát képezi, a regény szövegét a Digitális Irodalmi Akadémia bocsátotta rendelkezésre.
Ottlik Géza egyik művében olyan regényről ábrándozott, amelyben az olvasó útra kelhet: „Lehet járkálni-mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak; ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni benne valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott.” Az író álma halála után több mint két évtizeddel megvalósult. Az irodalmi sétán bebarangolhatjuk nemcsak Budapestet, de a Hajnali háztetők című regényt is – valahogy úgy, ahogyan azt Ottlik is elképzelte.
A Kreatív Technológia Labor 2009-ben kezdte meg működését a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, hogy feltárja a művészet, a tudomány és a technológia határterületeit A Kreatív Technológia Labor a Média Intézet része, de tevékenysége átível a képzési és intézeti kereteken.
Így kezdődik
Ottlik Géza: Hajnali háztetők (1956)
című regénye
Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami „nyugtalanító diszharmónia” árad róluk, „hibásan fogtam fel a témát”, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy „Hajnali háztetők”.
Az igazság az, hogy én egyáltalán nem ezt a címet adtam neki. Amikor megkaptam a katalógus kefelevonatát, a titkár rámutatott egy piros ceruzával megjelölt sorra:
„77. Hegedülő férfi, ülő akt és egy titkos prostituált képmása. 1943. Olaj, 170 ×137.”
– Lőcs elvtárs azt üzeni – mondta -, hogy ezt a címet meg kell változtatni.
Pedig ez már a harmadik cím volt. Úgy kezdődött a dolog, hogy még augusztus elején, egy pénteki napon rám telefonáltak a szövetségből, azonnal menjek be, fontos ügyben. Meg akarják venni az egyik képemet. Csöndesen letettem a kagylót. Egy perc múlva újra csengett a telefon.
– Halló? Both Benedek lakása? Szétkapcsoltak. Halló? Both elvtárs?
– Én vagyok – mondtam óvatosan. Ugyanaz a női hang beszélt. Üzenetet adott át. Úgy tudják, van egy portrém Halász Péterről, s szeretnék megvenni a szövetség székháza számára.
Halász Péter halálhírét aznap reggel olvastam az újságban. Múlt héten utazott ki Párizsba a képeivel, ahol kiállítása nyílt volna meg, de már a repülőgépről agyvérzéssel vitték be egy szanatóriumba, s tegnap délután meghalt.
Bizonyos voltam benne, hogy csak ugratás ez a telefon, mégis elmentem. Ha ugratás, legfeljebb beugrottam – gondoltam. De nem volt ugratás.
Csakugyan volt egy régi képem Péterről, még 1943-ból. Csakugyan meg akarták venni. Hogy kifüggesszék a díszteremben.
– Sajnos – mondtam -, az nem jó nektek. Formalista kép.
– Jó. – Mondtak valami gorombaságot. – Jó, megvesszük.
– Nem eladó – mondtam. – Gyönge. Nincs is kész.
– Ne okoskodj. Csak kéreted magad.
– Én nem. Mondom, hogy hibás. Idealista. Naturalista. Túlságosan élethű: nagyon ronda rajta Petár.
Lőcs László erre diadallal lecsapott. Jobb kezével a feje fölött megfogta a bal fülét, így mutatta, hogy milyen nyakatekert ez az én székely góbé érvelésem. Ha élethű, akkor nem lehet ronda, mert Halász Péter igazán nagyon szép ember volt…
A folytatásért tessék ide kattintani!
