A hétköznapi tolvajok sunnyognak, csendesen járnak, kerülik a bíróságot és az emberek tekintetét. Az ünnepelt tolvajok harsányak, nem rejtegetik, inkább büszkék zsákmányukra, malaclopó köpenyük alatt olykor maga a bíróság vagy az ügyészség is elfér. A tolvajocskák tetteit ügyiratok, ítéletek őrzik, a nagyobbacskákról regények, filmek születnek, és ha beírják őket a történelemkönyvekbe, kötelező olvasmánnyá válnak.

Mostanában Budavárról szólnak hírek, a Nemzeti Hauszmann Tervről, azaz felújításról, bővítésről, kiebrudaltakról, illetve beköltözőkről. Színház, intézet, galéria, könyvtár, múzeum megy, kormányfő és udvartartása jön, a pénz nem számít, 200 milliárdból telik mindenre, hacsak nem lesz a tervezett lovarda helyett focistadion, mert akkor a Duna elterelése egy picit megemelné a költségeket.

A lázas készülődés egy kicsit hasonló a millenniumi felhajtáshoz, az első világháborút követő zaklatottsághoz, a császár Ferenc József, illetve a kormányzó Horthy Miklós fogadtatásához. Nagy emberek előtt mélyebbre hajlik a derék, így volt ez régen, és a szolgalélek ma sem szívesen bújik új testbe. Még a szavak is visszaköszönnek: közmunka-tanács. Az emberek már 1883-ban is hálálkodtak azért, hogy kizsákmányolják őket. A Királyi Várépítési Bizottság, egy kicsit a mai békemenet elődje, tehát az ő tagjai mondták: a főnököt nem kritizálni kell, hanem tisztelni. A főnök a hazáért szól, a hazáért gyarapszik, a jóistent is azért találták ki, hogy áldását adhassa tetteire.

Budavár tehát Magyarország örömére szépült, a későbbi építésvezető, Hauszmann Alajos tervezte meg a szobák, folyósok arculatát, nem titkolván, hogy a mindenkori uralkodó dicsőségét akarja megörökíteni. A trónterembe így került az Igazság, a Nagylelkűség, a Bölcsesség, és az Irgalmasság szimbóluma, sok mai fiatal nem ismerheti a szavak tartalmát, nekik az értelmező szótár lehet segítség.  Ebbe a környezetbe, ismét a szótár, miliőbe lopakodott be Jankovits Gyula (1865-1932) Libatolvaj szobra.

A művészt méltatlanul felejtette el az utókor, pedig a Libatolvajon kívül megformázta Rákóczit, Jókai Mórt, és a budai Szent Gellért is munkáját hirdeti. Életét kevesen dolgozták fel, az biztos, hogy Münchenben, Bécsben soros, és nem Soros (!) ösztöndíjasként tanult, jegyzett szobrászként pedig gyakran kapott egyházi, állami megbízást. Próféciákat nem hirdetett, inkább mondták bohémnak, mint jövőbelátónak. A Libatolvajt csak úgy tette a nemzet kirakatába, ahogy manapság a hamis befektetési jegyet vagy a magánnyugdíj-kasszát szokás. Jankovitsot megfizették, a szobrát pedig raktározták, kölcsönözték, hagyták megöregedni, de most, az új gazda tiszteletére megszépítették, és 70 évnyi távollét után visszahelyezik a majdnem régi helyére. Távol lesz a tükröktől, ha valaki magát akarja nézni, csak a némán gágogó szárnyasokat, és a zsákmányt keményen markoló kezet fogja látni.

A Királyi Várépítési Bizottság megboldogult tagjai biztosan örülnének, és mondanák, hogy aki elbír a libákkal, annak egy ország már semmiség…