…és már itt és most írom: visszavágyódom ebbe a gyönyörű, nekünk, magyaroknak ezeregy jó példát kínáló országba, amelynek lakói nem puszta formalitásból mosolyognak egymásra és a vendégre még a legnagyobb rohanás közepette sem.
Budapest és Kobe között majd’ 10 ezer km a távolság. Szokásokban, életvitelben, kulturális különbségekben olykor mérhetetlenül több…. Azt mondják, aki egy hetet tölt Indiában, élményeiről könyvet akar írni. Aki egy hónapot, már csupán egy tanulmányra gondol. Aki egy évet, az már tollat sem mer ragadni… Áll ez a megállapítás Japánra is. Azzal a kiegészítéssel, hogy még a legfontosabb impressziókat is nehéz magyarázat nélkül, egyszerű mondatokban leírni. Majdnem minden állításhoz alapos magyarázatra lenne szükség a félreérthetőség miatt. Ez azonban szinte lehetetlen egyetlen cikkben.
Tisztaság, rend, fegyelmezett, udvarias emberek. Ez az első, amit az utazó érzékel e távoli világban. Az emberek a nagy rohanásban sem ingerültek. Lökdösődés, hangoskodás még a reggeli, vagy az esti csúcsforgalomban is ismeretlen. Hihetetlen árubőség, egymást érik az üzletek, butikok, nagyáruházak, éttermek. Mintha a Felkelő Nap országában másból sem állna az élet, mint shoppingolásból és evésből. Miközben lakói hihetetlen teljesítménykényszerben élnek. A lelki presszúra miatt Japán előkelő helyet foglal el az öngyilkossági világstatisztikákban, éppúgy, mint az iskolaelhagyók számát tekintve. Az egyetemeken, munkahelyeken a csapatszellem fontossága rendszeres esténkénti, vagy hétvégi kocsmázásokban ölt testet. A „nagydiákoké” olykor reggelig is eltart… Kimaradni nem tanácsos, mert könnyen körön kívül találod magad. Akkor pedig, mintha nem is léteznél, légüres térbe kerülsz….
Japán gazdasági fellendülése, a japán gazdasági csoda nagy változásokat hozott e tőlünk távoli világ lakóinak életmódjában. Nagyon szembetűnő ez a többi között az időskorúak fizikai állapotán. Bármerre járok a világban, leggyakrabban japán turistákkal találkozom. Javarészük ötvenen túli. A csoportok esetében mindenképpen. Bírják pénztárcával és testi-szellemi kondícióval egyaránt. Japáni barátaink mamája már 85 is elmúlt, mégis bennünket megszégyenítő iramban bírja a lépcsőmászásokkal nehezített egész napos kirándulásokat. A kiadós ebéd után szemernyit sem pihen, miközben mi elpilledten baktatunk utána. Öt éve még rendszeresen úszott, mára az elcsúszástól félve lemondott róla. Nem úgy a reggeli tornáról. Utána aztán élvezettel süt, főz magára, olykor meglátogatja kedvenc áruházát. Megjelenése finom eleganciát sugároz, éppúgy, mint kortársaié. Ők sem hanyagolják el a mozgást. Este szorgalmasan gyalogolnak, vagy délelőtt a parkokban, csoportokba verődve végzik a gyakorlatokat. Ezek után nem csodálható, hogy a statisztikák szerint a japán nők várható élettartama a világon a leghosszabb, átlagosan 86 esztendő, a férfiaké pedig 80 év. De egyre gyarapszik a száz éven túliak társasága is. Az egészséges életmódnak és a fejlett orvosi ellátásnak köszönhetően ma Japán ad otthont a világ egyik leggyorsabban öregedő társadalmának, ahol minden ötödik ember betöltötte már a 65. életévét.
Fizikai és szellemi frissességük ellenére, a fiatalokat éppúgy kevéssé értik meg, mint nálunk, vagy bárhol a világon. Nem csoda, hisz’ még én is – akit fél tucat gyerekem is állítólag elég „jó fejnek” tart – sokszor tátott szájjal bámultam őket. Elsősorban az öltözködésük miatt. New Yorkban azt hittem, engem már nem érhet meglepetés, már ami az emberek megjelenését illeti. Hogy nercbundához sportcipőt húznak a lábukra, s a legelegánsabb fogadásokon is képesek edzőcipőben megjelenni, főleg a férfiak. Ennek illusztrálásra engedjenek meg egy Amerikában történt kitérőt. Egy alkalommal a „hight society” magyar lapjának társasági oldalaira készítettem volna egy képes tudósítást, amely épp emiatt esett kútba. Történt ugyanis, hogy a rangos magyar kulturális eseményről a lap stílusától teljesen idegen fotókat tudtam csak készíteni. Az öltönyös urak, a helyi hírességek ugyanis szinte kivétel nélkül sportcipőben jelentek meg…
Vissza Japánhoz! Miközben az ország vezető divat-nagyhatalom a világban, tervezői Párizstól Londonig, Rómától New Yorkig egyre sikeresebbek, az utcán a viseletek ily meghökkentő kavalkádját még sehol nem láttam. Nehéz dolga van a tudósítónak. Hisz’ – mint az elején említettem – minden témáról hosszú oldalakat lehetne írni.
Terjedelem híján, most csak tőmondatokban néhány meghatározó élményemről:
– Nara, Japán első fővárosa történelmi műemlék-együttese a világörökség része. A sok épített szépség ellenére mégis mindenkinek elsőre a városban szabadon élő őzikék idéződnek fel. Hihetetlen szelídséggel kószálnak mindenütt, s szinte modellként állnak a fényképezőgépek elé.
– Nemcsak a lakásokban és a szentélyekben, de a fürdőkben, edzőtermekben is már a bejáratnál le kell vetni a cipőnket, amelyet ezeken a közösségi helyeken külön kis szekrénykékben helyeznek el. Áruházakban, hétköznapi, gyorséttermekben természetesen már felhagytak ezzel, de a hagyományos, elegánsabb helyeken ma is kötelező.
– Nehéz megszokni, hogy a szigetországban a „Balra hajts!” a Kresz alapja. Japánban először jobbra kell nézni, ha lelépsz a járdáról. Ezt megtanulni néhány hét alatt jóformán lehetetlen.
– A japán nők, mondhatni, korhatár nélkül imádnak mindenféle csingilingit ráakasztani a mobiltelefonjukra és a táskájukra. Mókás dolog Mickey Mouse-t, és más kedvenc mesefigurákat halomban látni mondjuk egy középkorú hölgy vállán himbálózó, amúgy márkás, retikülön.
– A hihetetlen modernizáció ellenére a legváratlanabb helyeken szinte kézzel tapintható a mélyen gyökerező hagyomány. Például egy kimonós hölgy képében. Különösen Kyotóban gyakori látvány ez, többnyire a gésatanoncok szokásos utcai viseleteként.
– A testi kontaktus nem szokás, még a barátok, családtagok között sem. Magyar hevületünktől fűtve eszünkbe ne jusson nemhogy megölelni, de még kézfogásra se késztetni újdonsült japán ismerőseinket.
És hogy némi huncutsággal fejezzem be ezt a könnyed tudósítást: kedves honfotársaim, kerüljék a „csin-csin” kifejezést japáni poharazgatás közben. Ez ugyanis itt a férfiak férfiasságának egyik becézgető formáját jelenti. Tehát csak csendben és csak kettesben… (A szerző felvételei.)
