Jó vadászatot mindenkinek!

A szemünk sem rebbenhet, ha közjogi méltóságaink visszatérnek a gyökerekhez. Az egyik elmegy halászni, a másik vadászni, a végén pedig kisütnek valamit. A munka nemesít.

Ismerjük, persze, hogy ismerjük a felszólítást: levadászni! A történelem nagy tanítómester. A CIA Bin Ladent, a mai kormány Gyurcsány Ferencet, Juhász Pétert, Vona Gábort, Soros Györgyöt állította célkeresztbe. Beépített ügynökök, nyomkövetők, újságok, lesifotósok teszik a dolgukat: a világban rendnek kell lennie.

Most pedig bónusznak itt a Teréz körúti robbantó. Politikusok neve ritkán keveredik terroristákéval, az emberek viselkedhetnek vadként, akkor sem születtek zsákmánynak, de értsük meg, az uralkodók, az elnökök, a diktátorok, hatalmukat bizonyítva, nem kérnek, ha parancsolhatnak.

Levadászni! Ízlelgetjük a szót. Megmozgatja a fantáziát, mint a matolcsys tézis: piros pötty a japán gyerekek popsiján. De a puska nem babakrém.

Levadászni? Elfogni, vallatni, bíróság elé állítani, elítélni? Esetleg megsemmisíteni, mielőtt beszélne, mert mondhat „nem szeretem” dolgokat? Ki tudja? Maga a vadászat olyan zsenánt.

Kádár elvtárs is vadászott, Ceaușescu elvtárs is. Manapság Lázár elvtárs (nem a György!), Polt elvtárs, Semjén elvtárs fogja a puskát, gyűjti a trófeát, mert az úri huncutságból sosem lesz zománc a lavóron. Ők a mi vadászaink, nekünk lesnek, nekünk lőnek, a jóistenhez is helyettünk imádkoznak.

Kommunistában már eddig is megkülönböztettük a jót meg a rosszat. Migránsban is van kétségbeesett nyomorult, meg kötvényes letelepedő, majd választunk közülük. Lehetséges, hogy már a gyilkosok is elválnak egymástól? Az egyik, a baltás, az baráti. A másik, a robbantós, az a közellenség, a levadászandó.

Boldog nemzet a mienk: kiválasztottjaink halászhatnak, vadászhatnak, a zsákmányt megsüthetik, és ha finom, megehetik. Ismerjük el, a maradékot nem dobják ki, nekünk adják.