(Szerző: Selmeci János) Optimista álmodozás a magyar társadalomról. A magyar társadalom nagyrészt „jobb” és elfogadóbb emberekből áll, mint a magyar kormány – ez a gondolat akkor jutott az eszembe, amikor olvastam a kutatásról, ami szerint a magyar futballszurkolók többsége elfogadná, ha egy válogatott játékos coming outolna, még a Fidesz-szavazók többsége sem problémázna azon, ha kedvenc csatára történetesen meleg lenne.

A dolog persze árnyalt, hiszen az elutasító több mint 40 százaléknyi válaszadó is rengeteg – viszont biztosan kevesebb, mint 20 éve lett volna – meg persze az is igaz, hogy ha a coming out (az előbújás, önmaga fölvállalása) megtörténne, a mindaddig elutasító álláspontot képviselők egy része bizonyosan rájönne, hogy a kedvenc csatáruk góljainak még mindig ugyanúgy tud örülni.

A gyűlöletkeltésben rendkívül profi magyar kormány persze tud ártani a magyar lelkeknek – bár szerintem a gyermekvédelminek hazudott homofób népszavazás bukás lesz –, de azt a néha meg-megtorpanó fejlődést, amin keresztül Magyarország végül egy jobb hely lesz majd mindenkinek, nem fogják tudni megállítani, húsz év múlva pedig már nem is fogjuk érteni, hogyan lehetett 12+x évig ilyen kormányunk. Ehhez persze az is kell, hogy az ország két fele megtanuljon tartósan együtt élni, függetlenül attól, hogy ki nyeri majd meg 51 százalékkal a következő választást.

Az afganisztáni krízisre az első magyar kormányzati reakció nagyjából az volt, hogy hozzánk aztán menekült ne jöjjön, pedig szerintem: ha megkérdezzük az úgynevezett átlagos magyar választót, hogy segítsünk-e annak a fiatal siíta nőnek, aki gyerekeivel együtt azért menekül Európa felé, mert a férje tolmácsként segítette a NATO-erőket, na meg mert nem szeretne egy szobába zárva élni, akkor szerintem az úgynevezett átlagos magyar választó azt mondaná, hogy persze, segítsünk neki.

A nagy optimizmusomban egy pillanatra elképzeltem, ahogy Orbán Viktor kiáll, és ellenfelei, valamint a sajtó legnagyobb meglepetésére azt mondja, hogy Magyarország együttérez az afgán menekülőkkel és kész befogadni mondjuk ötszáz embert közülük.

Most pedig befejezem az álmodozást.