Boldog gyermekkorunkban játszadoztunk, tanultunk, de leginkább rosszalkodtunk. A füllentésnél, a rombolásnál, a verekedésnél, a suli kerülésénél már csak a kötelező színházi, bábszínházi produkciókat élveztük jobban. Olykor haknielőadásokon röhögtünk, négy színész játszotta iskolánk tornatermében a János vitézt, a paraván mögött váltottak jelmezt, inkább kapkodva, mint alaposan, Juliska művésznő például a zárójelenetben még mindig Bagó bakancsát viselte…
Mi, 12-13 éves kamaszok, már mindent tudtunk a világról, golyóstollunkon nénik vetkőztek, orosz nyelvet tanultunk, és nem zavart a pódium–nézőtér közötti távolság/közelség. A tornateremben azt kiabáltuk, hogy ez Kispest, nem Tündérország (hülye gyerekként tévedtünk), a kőszínházi Bánk bánon pedig a zizegtettük a zacskót, a végszavakat kommentáltuk, a bátrabbak citrommal a szájukban keresték a szereplők tekintetét, a nagyok azt mondták, összefut a nyál a színészek szájában, elnémulnak, csoda móka lesz a néma dráma.
Szóval ennyi ésszel gyarapítottuk színházi kultúránkat, mentségünk csak az lehetett, hogy otthon sem tudtunk viselkedni, kanállal ettük a lecsót, esténként a környékbeli Kistext (textilgyár) női öltözőjénél kukkoltunk, csak a jóisten félrenézésének köszönhető, hogy orvos, mérnök, két tanár, ékszerész, a sors fintoraként színész, tolmács, rendőrtiszt és más hasonlóan fontos hivatást kaptunk az égiektől. Későbbi életrajzunkban soha nem említettünk nézőtéri rendbontást, legfeljebb annyit, hogy már fiatalon lázadtunk a rendszer, azaz minden kötelező marhaság ellen.
Gondolom, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ munkatársai maguk is megbotránkoztak már otrombaságon, egy-egy drámai folyamat, például egy parlamenti beszéd megzavarásán, ezért döntöttek úgy, segítenek érteni és értelmezni világunkat. Nem lehet könnyű dolguk, gyerekekkel kell megértetniük, hogy a szép, az izgalmas, a tanulságos miért az, ami. Legfőbb ellenségük az unalom lehet, ezzel a szellemi restséggel még az egyház is küzd, néha a templomba betévedve látom a latint, az idézeteket szétszóró papot, és az ásítozó, óráját siettető hívőket.
Az iskolások hamarosan egy érdeklődésüknek megfelelő előadást láthatnak. A Kéksziget – egy kicsit a reménybeli jövő előlege. A történet egy családról szól. Együtt él anya és két gyerek; a 14 éves Julcsi és a 27 éves Kristóf. Petra, a középső már kirepült, viszont Janka, Kristóf barátnője beköltözött. Valahol apa is van, csak nem itt. Julcsi megnyer egy pályázatot a meséjével és a hozzá készített rajzaival. Két hétre elutazhat egy nemzetközi táborba.
Ettől aztán felborulnak a „békés” mindennapok. Következnek a viták, a félreértések. A résztvevők feladata lesz kideríteni, hogy a szereplők miért nem tudnak szót érteni egymással. Alkotó és néző, felnőtt és gyerek beszélhet erről, és talán még arról is, hogy el kellene férnünk egymás mellett, nemcsak a lakásban, hanem a világban is.