Kelecsényi László György (1947-) író, film- és irodalomtörténész, egyetemi tanár diplomáját 1970–75 között szerezte az ELTE Bölcsészettudományi Kar filozófia-esztétika szakán, ahol 1978-ben doktorált esztétikából. Végzés után 1979-iga MagyarFilmtudományi Intézet tudományos kutatója, majd a Mafilm Budapest stúdiójában dolgozott dramaturgként. Életének lényegében ez a szakasza, vagyis a ’70-es évtized az, amely ha pontos önéletrajzként nem is, de önéletrajzi elemekből erősen táplálkozva felöleli az Emléked leszek című regényének a tárgyát.
A regény főhőse, Keleti Dávid a múlt század hetvenes éveiben a filmművészet és a klasszikus zene bűvöletében élve diákoskodik az ELTE BTK-n. Élettere lényegében a Pesti Barnabás utcai Egyetemi Színpadtól a Népköztársaság útján működött Fiatal Művészek Klubjáig és józsefvárosi otthonáig terjed, bele értve persze a Váci utcai és más belvárosi presszókat, filmklubokat, meg a házibulik helyszínéül szolgáló lakásokat.
Mennyire ismerős világ ez nekem, aki 1965–70 között ugyancsak józsefvárosi otthonomból jártam az ELTE BTK-ra és a Belvárosi Kávéházba, szabad időm jó részét az Egyetemi Színpadon, a Puskin és Filmmúzeum „tanszéken”, a Ganz Művelődési Központ filmklubjában, az Omegának és a Bajtla-triónak is otthont adó Metró Klub hordója között töltve és persze házibulikon csajokat felszedve!
Amikor Kelecsényi könyvében a Ki mit tud?-os Bene Győzőt vagy Hont Palit, a Rózsavölgyi legendás, zenetudor lemezeladóját említi, pontosan tudom, kiről beszél, de akiknek új nevet ad: tanároknak, filmeseknek, őket is felismerni vélem. S ha a teljesen kitalált, csak általa megélt lányok és fiúk alakját idézi fel, ők is olyanok, mint az én bölcsész, jogász és művész barátaim, akik itt kavarognak mindannyiunkban, akik akkor voltunk fiatal fővárosi értelmiségiek.
Kelecsényi hitelessége nemcsak az alakokban, de a történelem apró rezdüléseiben is nyomon követhetőek: abban, ahogy telefonhoz lehetett, illetve nem lehetett könnyen hozzájutni, ahogy az áthallásos vonalak hol ismeretleneket kapcsoltak össze, hol meg a vonal hangjából tudatos lehallgatókra éreztünk rá. Ahogy tudtuk, vagy sejtettük, hogy az elmondott mondatok mögött provokáció rejtőzhet, netán informátor, aki jelentést ír majd. Hiteles, ahogy a pártba belépésnek a meggyőződésen túl számos olyan oka van, amely a további érvényesülés akadályait hivatott elhárítani, vagy ahogyan váratlanul el kellett olyasmiről számolni, aminek mások, másutt más jelentőséget tulajdonítottak, mint mi magunk, az „elkövetés” pillanatában. Nagyon hiteles itt minden, amit itt olvasunk, hiszen a saját életünk példája hitelesíti.
Én pl. a KISZ-vezetőképző táborokban jutottam olyan filmélményekhez, amelyek betiltottak, jóval később lettek csak publikáltak, mint a Tanú, a Szerelmem Hirosima, A háborúnak vége, vagy az Egyetemi Színpadon az olyanokhoz, mint a Tűz van, babám!, és olyan kivételes színháztörténeti élményekhez, is, mint Mensáros László 20. század előadóestje, vagy az Izgága Jézusok Mezey Mária, Latinovits Zoltán és Cserhalmi Anna előadásában. Egy valamire való, formálódó értelmiségihez hozzátartozott a tűrt és tiltott művek ismerete is.
Van a regénynek egy olyan „intimszféra”-rétege, amely persze az íróé és hőséé, ilyen az egyes lányokhoz, barátokhoz, felettesekhez, és persze az édesanyjához fűződő személyes kapcsolat. A diploma előtt álló, majd diplomázó, doktoráló, munkába álló, munkahelyet változtató fiatal bölcsész útkeresése Magyarországon, a megfelelni akarás azokkal szemben, akik valamit várnak tőlünk, és persze magunkkal szemben is. A párttagság és az ellenzéki tiltakozás aláírásának külső és belső mozgatói. Az, hogy az öttusázóról forgatott „Küldetés” film dicsérete is veszélyes lehet, ha nem ezt várnák el tőlünk a kenyéradóink, pláne, ha az tőlünk függetlenül a Szabad Európa Rádión keresztül jut igazi nyilvánossághoz! Az ilyenek az író és hőse egyéni történetét mondják el, de benne megtaláljuk a magunk hasonló, mégis más apró lázadásait, vagy árulásait a mozgatórugóikkal együtt.
A regény vége felé Dávid története látszólag beszűkül, ahogy egyre inkább az anya betegségére, majd halálára koncentrál, mégis itt tágul ki leginkább a történet horizontja. Hősünk szembesül azzal, hogy mindaz, ami eddig történt: a laza kapcsolatok, a karrierjének építése csak előkészület volt az igazán önálló életre. Édesanyja halálos ágyánál megtudja az igazságot származásáról, amely más fényben tükrözteti vele a dolgokat, a titok stafétabotja immár az ő kezébe került, férfivá érik, s így találkozik édesanyja sírjánál annak apakén hitt férjével. A történet pedig úgy ér véget, hogy egyszerre befejeződik, de új távlatot is nyit egy következő regény irányába.
Kelecsényi nyelve tiszta és érthető, stílusa gazdaságosan tömör és folyamatosan építkező szépprózai nyelv. A lényegében lineáris történet jól olvastatja magát.
„Emléked leszek” hirdeti a borítón a cím, így, mai ablakon áttekintve, emlékezve szűri át az író a maga negyven évvel korábbi ifjúságát, így teszek olvasó magam is. Hogy a mai fiatal milyen élménnyel olvas, nem tudom, de remélem, hogy ez a mi emlékünk neki egy olyan kort idéz majd, amiben igenis lehetett élni. Teher alatt nő a pálma, – szól a mondás, de egyáltalán nem igaz, ahogy ma egyes politikai szócsövek belénk akarják beszélni, hogy tőlünk így-úgy, de elvették a gyerekkort, a fiatalságot, mert nem lehetett ezt, meg azt, meg hogyan kellett rettegni. A kor többarcúsága, igenis megedzette azokat, akik benne nőttek fel, megtanított külső és bennünk lévő határvonalak felismerésére, megtanított sok mindennel együtt haladva és sok mindent kijátszva fennmaradni, fejlődni. Akinek ez a kor és ez a könyv retró, az is higgye el, lehetett és kellett is így élni, de ettől mi nem szegényebbek, hanem erősebbek lettünk.
Kelecsényi László Emléked leszek című, 200 oldalas könyvét nagyon szívesen ajánlom bármely korú olvasónak, mint olvasmányos történetet és hiteles korrajzot; élvezni, szeretni fogják, ahogyan én teszem.