A Sorstalanság megrémítette a kommunista hatóságokat, amikor Kertész 1973-ban megpróbálta először megjelentetni. Azzal meg egyenesen felháborította az akkori hatalmat, hogy szerinte az országra kényszerített szocializmus nem mentette meg az országot a náci uralom után. Központi témájaként ragaszkodott ahhoz, hogy a totalitárius rendszerek infantilizálják áldozataikat, és ily módon lealacsonyítják őket. Mint mondta, megfosztják az embereket a szabadságuktól, a felelősségüktől és mindentől, ami emberivé teszi őket.
Kulcsregénye és a többi munkája olyan kis számban jelent meg Magyarországon, hogy csak a Nobel-díj hozta meg neki idehaza a szélesebb ismertséget. Ám a népszerűsége szembefordította vele a magyar konzervatív tábort, amely bagatellizálta a holokauszt rémségeit. Ezért az író életének utolsó szakaszát javarészt Berlinben töltötte. Tizennégy éve kijelentette, hogy Magyarországnak és a térség többi államának nyíltan kell beszélnie a történtekről, ahogyan azt a németek csinálták. Mert egy nagy nép csak akkor jöhet létre, ha nem tagadja a shoát. Az archívumát egyébként Németországra hagyta, semmint Magyarországra.
Kertész tabukba ütközött, amikor a csaknem 600 ezer magyar zsidó kiirtásával kezdett foglalkozni – írja az osztrák Die Presse. Elhurcolásukat a hitleri Németország rendelte el, de a végrehajtást a szolgálatkész magyar hatóságok intézték. Utána, a kommunizmus idején szintén nem volt lehetséges, hogy nyíltan megtárgyalják a történteket.
Így esett azután, hogy az író Magyarországon felháborodást keltett, amikor a Sorstalanság megjelent német fordításban és nemzetközi elismerés fogadta. A rendszerváltás után Kertészt aggodalommal töltötte el a megerősödő nacionalizmus és antiszemitizmus. Továbbra is elmaradt a holokauszt feldolgozása.
A múlt szőnyeg alá söprése főleg a jobboldali kormányok idején az állami politika rangjára emelkedett. Amikor megkapta a Nobel-díjat, az állami médiában becsmérlő jelentések láttak napvilágot róla. Sok jobboldali szemében az író olyasvalaki volt, aki a saját fészkébe piszkított, mivel bírálta a magyarországi állapotokat.
A brit The Guardian nem találja azt a 900 különleges övezetet Londonban, Párizsban, Berlinben és Stockholmban, ahová a magyar kormány szerint az ottani hatóságok sem mernek bemenni a menekültek miatt. Amikor a tudósító rákérdezett Kovács Zoltánnál, hogy hol vannak pl. a brit fővárosban ilyen zónák, a szóvivő azt válaszolta, hogy ők a nyilvános adatok és források alapján tették közzé a véleményt.
Ám a miniszterelnöki hivatal leginkább blogokra és összeesküvéssel foglalkozó netes oldalakat hoz fel hivatkozásként. Csakhogy az egyik legfőbb referencia, egy egyetemi tanár a helyszíni tapasztalatai alapján már három éve visszavonta kijelentését arról, hogy Franciaországban 751 ilyen no-go övezet lenne. Egy másik bizonyíték egy amerikai blog lenne Svédországról, csak éppen ott nem működik a link, amely elvezetne 55 ilyen zónához, amelyet állítólag a svéd rendőrség azonosított be.
Ugyanakkor a magyar kormány weboldala továbbra is hirdeti, hogy a kötelező kvóták fokozzák a terrorveszélyt, illetve a magyar kultúrát. Egy óra pedig azt hivatott jelképezni, hogy minden 12 másodpercben magyar földre lép egy migráns. A magyar rendőrség adatai szerint azonban ez messze nem felel meg a valóságnak, a különbség hatezerszeres. Vagyis két óránként bukkan fel egy-egy menekült a déli határon.
Két cikkben is foglalkozik Magyarországgal a német Süddeutsche Zeitung. Az elsőben arról ír, hogy Orbán Viktor immár kényére-kedvére költekezhet az államháztartásból, mivel az Országgyűlés ez ügyben javarészt feladta ellenőrzési jogkörét. Úgy, hogy a kormány a jövőben sok esetben rendelettel döntheti el, mire fordítja a közpénzeket, és még csak azt sem kell megjelölnie, honnan veszi hozzá a forrásokat. A parlament részéről szokatlan, hogy saját magát korlátozza, de a költségvetési bizottság a múlt héten már 20 perc alatt rábólintott a javaslatra. A Fidesz-frakció – a Jobbik esetenkénti támogatásával – pedig többnyire azt csinál, amit jónak lát.
A magyar sajtó szerint legutóbb a rendszerváltás előtt fordult elő, hogy a hatalom szabad kezet kapott az adófizetők pénzének felhasználásához. Az ellenzék hiába tiltakozott kézzel-lábbal, hogy itt egy évszázados jog vész oda. Mármint hogy a népképviselet rajta tarthassa a szemét a végrehajtó hatalom kiadásain és így ő mondhassa ki a végső szót a költségvetés kapcsán.
Bokros Lajos úgy látja, hogy ha egy pénzügyminiszter akárcsak egy szikrányi önbecsüléssel van is maga iránt, akkor nem engedheti meg, hogy büdzsét kivonják a törvényhozás felügyelete alól. Az MSZP most az alkotmánybírósághoz akar fordulni, csak éppen a Fidesz korábban úgy módosította annak jogkörét, hogy a kormánypárt értelmezése szerint a testület ebben az ügyben egyáltalán nem illetékes.
Az újság kommentárja végzetesnek nevezi, hogy a magyar törvényhozás önszántából lemond egyik legfontosabb jogköréről. Pedig ez a funkció mindig is központinak számított a demokráciáért vívott harcban. Angliában már a Magna Chartába beleírták, hogy a képviselők beleszólhatnak az adók kivetésébe. Az amerikai alkotmányért lezajlott küzdelemben pedig azok győztek, akik széleskörű felhatalmazást akartak adni a parlamentnek az állami pénzügyekben.
A magyar országgyűlés ellenben megvált e felségjog egy részétől. Az ellenzék az alkotmányjogászokkal együtt fejre állt, mivel úgy ítéli meg, hogy itt igencsak sérül a kormánydöntések átláthatósága, illetve hogy az engedelmes többség megnyirbálja a törvényhozás felhatalmazását.
Csakhogy pontosan ezt akarja Orbán Viktor az általa szorgalmazott illiberális államban. A jogköröket elvonják a másik két hatalmi ágtól, és kormányhoz közeli tanácsokra, testületekre, nem hivatalos tanácsadó szervekre ruházzák át. Egyre nehezebb lesz megfordítani ezt az irányzatot.
(A mai teljes nemzetközi sajtószemle itt olvasható, tessék kattintani!)
