A szurkoló is ember, tele hibával, olykor rosszindulattal, sok mindent tehet, de nem feledhet. Például az unciában mérhető aranykort, az olimpiai bajnokságokat. A zászlóerdőket, a harsogó lelátókat: ria, ria, Hungária! Az érzést, hogy valamiben a világ legjobbjai vagyunk. Nem hazudozásban, nem csalásban. Az első helyet nem mi mondtuk magunkról, nem hamísítottunk statisztikát, egyszerűen győztünk. Ha valaki nem hitte, felmutattunk az eredményjelzőre.
Most a gödörbe lépve, sem lehet vízilabdáról úgy fanyalogni, mint a fociról vagy a szépségversenyekről. A vízilabdát nem politikai számításból szeretjük, egy-egy bevonulásról nem Sarka Kata, és a fröcskölődésről sem az országgyűlés jut eszünkbe. A vízilabda amolyan nemzeti manna, kárpótolt Gyurcsányért, Orbánért, elveszett demokráciáért, az elfelejtett jólétért. Államelnöknek, kormányfőnek Kemény Dénest konszenzussal lehetne választani, és ha az ország kapujának őrzése szóba kerül, akkor inkább Nagy Viktor, mint a kerítés.
Szóval köszönet a Vodafone és a szurkolók kitartásáért.
A sikerek után kudarc, de itt az alkalom (július 9-11.), nem négy év múlva a javításra, a változásra.
