Nagy divat a kereskedelemben a nyomtatott póló, a kínai piacokon még Che Guevara szakálla is feltűnik, az árus elad, és a vevő a vételár kifizetésekor, az áru viselésekor, egy picit maga is focistának, forradalmárnak képzeli magát.

Feltételezem, mert nem tudhatom, Deutsch Tamás, a Fidesz EU-s képviselője is így gondolkodhatott, amikor fiatalkori, kockásinges önmagát feltette facebook-oldalára. Ha valaki elfelejtette volna, ő is volt liberális, polgárpukkasztó, zsarnokellenes. Egy kicsit a mázsás Messire hajaz a kép, de hiába a név, a címer, a mez viselőjéről mégsem hisszük, hogy a Barcelonában játszik. És nem reménykedhet az ATV stúdiójában kockás ingben feszengő, Fidesz-mártír, Révész Máriusz sem a feledésben. Mondhatja, hogy egyetért a pedagóguskövetelések többségével, a véleménye olyan, mintha a vallató értene egyet megkínzottal, és csak munkahelyi kötelességből verné. Szóval, a ruha öltöztet, olykor megtéveszt, de a lényeg mindig alatta van.

Most a kockás ing a menő. Aki felhúzza, világgá kürtöli, hogy nem tetszik a rendszer. Az inget, heti rendszerességgel országunk első minisztere viseli, mégsem mondhatja magáénak, igazinak. Ami addig csak feszült, az most szorít. A másokat felszabadító minták most őt zárják be. A kokárda is ezt teszi. A kokárda maga a nemzeti dac. A magyarság. Évszázadokon át egybetartott, aztán viselői mondogatni kezdték, hogy övék, és csak az övék az itthon. A háromszínű szalag napjainkban egyre kevesebbet jelent eredetéből, és egyre többet a melldöngető kivagyiságból. Már egyenruha, válogat hazai és idegen szív között. Nem hagy dobogni, tompa nyomása nemzeti infarktus. Sujtásos kabátkán, zsinóros mentén, női mellénykén díszeleg, hétköznapi kiegészítő, furcsa, mint a Himnusz az OTP-liga meccsein. Hadizsákmány, sokak álmával együtt.

És most itt az ellencsapás…

A kockás ing (az igazi) elfogyasztotta a távolságot. Eddig a tanár pedagógus volt, a diák gyermek, jobb esetben tanuló, köztük állt a rang, az életkor, a másfajta érdeklődés, a dolgozatírásnál rejtegetett puska, az osztálynapló, a súgás. Követelés és teljesítés töltötte ki a kapcsolatokat, és úgy tűnt föl, hogy a végtelenben párhuzamosan haladó egyenesek soha nem találkozhatnak. Szinte csoda, most a kockákban mégis egymásra találtak, összeértek. Valamit erőszakkal megváltoztattak, és az erőszak értelemmé formálódva visszavágott. Iskolában a hetes már nemcsak az osztálylétszámról jelent, a tegnap szürke tanára, ma a jövő lámpása. Közszereplő. Hülye gyerekként elkönyveltek lesznek koravén felnőttek, hoznak bölcs döntéseket, látnak, tapasztalnak, véleményt mondanak. Nemcsak felelnek, hanem osztályoznak is.

A mindennapi forradalom közös barikád alá sodor nevelőt és neveltet, olykor a fiatalok, a gyerekek bátorsága tölti meg a kondért, a tanítónak nem kell menzásnak lenni, hogy meregessen belőle. Egy picit a múlt század 89–90-es éveire emlékeztet a történelem, csak most nem mondja magát ellenzékinek a kerekasztal, de azt igen, hogy ami van, az nem folytatható. Aki megélte egy évtizedekkel ezelőtti iskola- és ifjúságpolitika vadhajtásait, az emlékszik, miért is növesztette haját a lázadó nemzedék. Ha valaki nem tudná: azért, amiért a farmert viselte. Ezért is szégyellnivaló a közeli múlt eseményeiben a divat változása. A korabeli tornacipős, trikós kollégisták már csak vészhelyzetben forradalmárok, álcából kockásingesek. Egyébként mesterfodrászok kuncsaftjai, öltönyben, nyakkendőben hazudnak, lopnak, és ha ruházatuk keveset mond, akkor levélben, plakáton konzultálnak. Aki nem akar közösködni velük (butaság: nem is engednék), akkor az felhúzza a kockás inget, az igazit, a tanító mellé húzódik, és tudást kér a hatalom ellen.

Nem sok idő, 25-30 év kellett, hogy kiderüljön, olcsó ország a miénk, az egykori diákok ígéretekkel, júdáspénzén megvehették. Az igazi kockásingesekben reménykedünk, talán visszavásárolják.