Tizenöt év alatt kipusztult a magyar kocsmák fele, és persze lehet azon tűnődni, hogy ez az adat a siker-e vagy a veszteséglisták boldog, avagy szomorú sztárja-e, mutat-e bármit az alkoholizmus mai állapotairól. Lehet, hogy nem, lehet, hogy csupán az ipar hanyatlása, a beruházások elmaradása, az állami költségek drasztikus lefaragása mellett jelenik meg szimpla gazdasági tényként. Esetleg az élelmiszerinfláció díszítő elemeként fungál. Vagy a munkaerőhiányt teszi átélhetővé alsó szinteken is.

A kocsma ugyanis rendesen az alsóbb néposztályok közösségi tere volt. Egy kamaszbanda tagjaként még emlékszem az alkoholokba való beavatás ünnepélyes, és egyben gyomorforgató perceire, amikor beléptünk a vidéki város kültelki kocsmájába.

Emlékszem az olajos padló szagára, a sörtócsák savanyú illatára, a kétféle közönségre, ami az állóasztalokat támasztotta: a fele már merev volt, mint a bot, a másik, a frissebben érkezett társaság élénk, ágáló, beszélgetős és szeretetteljes. Becézték egymást, mindenki Lalika volt, Dömike, vagy minimum édesegykomám. Mintha a lelkük kicsit kinyújtózott volna a műszak, a családi balhék, a pénztelenség nyomasztásai után. Meghívták egymást egy-egy rundra. Nyomták a fröccsöt, a kevertet, a sört, a szocialista, tehát édes unikumot, és gyorsan eláztak, valószínűleg ez is volt a cél.

Ittunk mi is valamit, a kutya nem kérdezte, nagykorúak vagyunk-e már, aztán elslisszoltunk. Megvolt a felnőttség újabb köre, elég is volt ennyi.

Ma a bezárt kocsmák előtt a tulajdonosok arról panaszkodnak, hogy az áremelkedések követhetetlenek, pultos nincs, inkább Ausztriában mosogatnak, a rezsiszámla maga a döghalál. A 24.hu írását nézem. A tulaj azt mondja, sokan átszoktak a dohányboltozásra, ő 600-ért adja a sört, ott csak 400, megisszák helyben. A KSH szerint 2019 óta az italfogyasztás 25-30 százalékkal esett vissza, az ételforgalom viszont nőtt. Ezt én nem nagyon hiszem, de mindegy.

A kispiszkosok, a köpködők halálát persze sokan üdvözlik, míg mások arra mutatnak rá, hogy a kádár-kori kocsma már amúgy sem nagyon létezett, bár az elmaradott vidékeken élő múzeumként nagyon is megvoltak még. Az előbbiek viszont azt állítják, hogy a megmaradó helyek már rég tisztábbak, az asztalokon terítő van, mert a kiskocsma kisvendéglő is, a vendégkör pedig kisvállalkozókkal, a középosztályból válás miatt pillanatnyilag (vagy örökre) kizuhant negyvenesekkel, kistisztviselőkkel dúsult fel. Szóval a helyzet legalább annyira szól az emelkedésről is.

A megszűnő kocsma tulaja azonban borong. Ő is, meg a kispénzűek is újabb teret vesztettek ebben a magyar világban. Régebben a pultos, meg a kevésbé úri társaság ősi bánatok, válási hercehurcák, megalázott életek, apró sérelmek lelki szemetesládája volt, amit ma nem csinál, és nem pótol senki, sem pszichiáter, sem influenszer, sem politikus, sem unokázós csaló, sem prosti.

Aki szegény, az a legszegényebb.