Nők, férfiak, fiatalok, idősek, a legtöbben családosok, gyermekesek, uzsorakölcsönt nyögve, lemondással törlesztők, szomorúak és bizakodók, örök optimisták. A Munkásotthon emeletéről látszik a remény: a KÖKI Terminál, amely (ha minden jól megy), szeptember végén ezerötszáz új munkahelyet teremt, sok száz olyannak is, aki most kora reggel óta áll sorban, hogy a toborzócégek asztalához érjen – elhelyezkedés céljából.
A kispesti Teleki utcában a Munkásotthon bejáratától a Katica utca sarkáig ért a sor egész nap, pedig szorgalmasan és tiszteletet érdemlő udvariassággal engedték be a munkát (kenyeret!) kereső csoportokat a XIX. kerület bizonnyal legnagyobb beruházása, a Kőbánya-Kispest (KÖKI) közlekedési csomópont szívében épülő monstre üzlet- és szolgáltató-központ bérlői által mára meghirdetett állásait elnyerendő. Ez alkalommal az összes munkahely mintegy harmadára várták a pályázókat: kereskedőket (a bolti munkához értőket), szakképzetteket, betaníthatókat, sőt, leendő vezetőket és csökkent munkaképességűeket is. Négy teremben és a földszinti folyosó egy részén helyezték el a dolgos kézre, figyelmes szorgalomra várók asztalait, mellettük a KÖKI Terminálban berendezkedő cégek, vállalatok munkaügyi és személyzeti munkatársai, tanácsadói, vezetői. Itthon nagy márkák, nemzetközi óriások hazai leányvállalatainak cégérei, zászlai – ameddig a szem ellát. (Mindössze egy magyar vállalkozást sikerült fölfedezni, a frissen alakult KACKAC családi szórakoztató-központot, ami éppen a KÖKI-ben debütál majd…) Helyenként majálishangulat: lufi és reményderű, de legalább ennyi, ha nem több szomorú, megtört tekintet.
Azok, akik hónapok, sőt évek óta élnek/éltek segélyből, családjuk, baráti körük együttérző adományaiból, érthető
módon nem szeretnének névvel szerepelni az Infovilágban. A külsőre joviális iskolaigazgatónak látszó 56 esztendős úr eredeti szakmája autószerelő, kis híján négy évtizedet töltött szakmájában, ám csaknem két év óta képtelen elhelyezkedni: munkadójának vállalkozása tönkrement, megszűnt. Rengeteg helyre adta be a jelentkezését, de
legtöbbször még csak válaszra sem méltatták. (Elképesztő arrogancia, nálunk különösen elterjedt pökhendi gyakorlat!) Most a Tesco pultja előtt vár a sorára; itt mindenki esélyes, a cég 176 munkatársat vesz föl a KÖKI-áruházába, felét innen, az állásbörzéről. Ex-autószerelőnk akár árufeltöltőnek vagy biztonsági őrnek is elszegődnék; ez utóbbi szakmáról is van papírja.
Bájos kismama két gyerekkel: az egyik kicsi, a másik pici. Zuglóból járna ide, Kispestre, ha sikerülne valamelyik pályázata. Érettségije van, és takarítói gyakorlata. Esténként, éjféltájig tartott a munkája, aztán megszűnt (ugyan ki takarít helyette?), most olyant szeretne, ami a gyerekekre is tekintettel van, mert el kell vinni őket az oviba. A férje
munkabeosztását nem lehetett hozzáigazítani a kicsik napirendjéhez.
Ügyintéző formájú, gondba őszült asszony nézegeti a papírjait. Kiderül: valóban önkormányzatnál dolgozott, és saját akaratából távozott esztendővel ezelőtt, 58 évesen. Az átszervezéskor nyugdíjba vonult kolléganője teendőit is az ő vállára rakták, hogy ne kelljen új munkaerőt fölvenni. Egy darabig húzta az igát, aztán nem bírta a terhelést. Irodai munkában nem reménykedik, olyant most nem is kínálnak itt, de talán ex-előadó eladóként is megállná a helyét, míg el nem éri a nyugdíjjogosultságot. Hacsak föl nem emelik a korhatárt – mondja csöndes lemondással a hangjában.
Derűs fiatalember, húszas évei legelején. Gödöllőre járt dolgozni, mint mondja, jó pénzért, mígnem két hete meg
nem szűnt az állása a céggel együtt. Még tart a fölmondási pénze, de sürgősen munkát kell találnia, nem szeretne a
szülei nyakán élősködni, van nekik elég kiadásuk, és a kisebb testvéreket is el kell tartani. Tudja, hogy az érettségi
kevés, szeretne továbbtanulni, arra számít, hogy fölveszik az ország legnagyobb Libri-áruházába, és valamilyen
formában még tanulhat is.
Fiatal pár, évtizede együtt, gyerekkel, munka nélkül. A férfi eredetileg programozó, ám ezt a szakmáját nem
gyakorolta, mert jobban fizető munkát talált, aminek jó ideje vége szakadt. Párja is munkát keres, valami nőies
teendőt. Tartalékaik végét töpögetik, sürgős lenne nekik az elhelyezkedés, a lakbért, rezsit fizetni kell, a gyerek jó
étvágyú, kiskamasz.
Nagyjából a munkát keresőknek fele-fele nő és férfi. Meglepően sok az ötvenen túli, hatvanhoz közeledő. Kilátástalan élethelyzetekről beszélnek a krónikásnak, nem tesznek hozzá (ugyan, miért, hiszen aki segíteni tud, az a kis asztal másik oldalán ül), de nem is vesznek el belőle. Nem szakadt fazonok – írhatnók pestiesen, tisztességesen öltözött, ápolt, megjelenésükre igényes, ám régóta munkanélküli, ezen a földön született, felnőtt, szocializálódott magyar állampolgárok, akik dolgozni, megélni szeretnének a saját hazájukban. A nagy többség egyáltalán nem gondol arra, hogy külföldre menjen, mert itt van otthon. Csaknem valamennyi teljes munkaidős elfoglaltságot keres, mert a félmunka fél embernek való – érvelnek. Félidős munkáért még a fele fizetést sem kapnák. Történelem–magyar
szakos tanárként, két idegennyelv ismeretével, még sem krampácsolhatja nyugdíjas rendőr felügyelete mellett az
árkot az a jó ötvenes úr, aki pillanatok alatt kitöltötte a pályázati űrlapot, és türelmesen vár a sorára, hogy
beadhassa… Nem kívánta megmondani, hogy melyik céghez pályázik. Gyakorlott munkakeresők négy-öt helyre is pályáznak; sokan voltak ezen a szerdán, nem babonásak, hogy ma 13-a van.
Az ám, a krónikás szeretett volna hivatalos részleteket, adatokat megtudni a területileg illetékes munkaügyi központ
jelen lévő munkatársaitól. Ők azonban javasolták, hogy a nyilatkozattételre följogosított kollégájukhoz forduljak.
Csakhogy ő, az igéret ellenére, nem érkezett meg. A kerület többszörös alpolgármestere, Vinczek György egyebek
között elmondta, hogy legalább kétezer bejelentett munkahelykereső él Kispesten, ám legalább ennyien, vagy még
valamivel többen vannak, akik maguk igyekeznek megoldani gondjukat. A valamikori kispesti nagyüzemek a
rendszerváltás után sorra becsuktak, egy működik csupán, de az egykori munkáslétszám töredékének tud csak
kenyérkereseti lehetőséget adni. Ez az önkormányzat is forráshiánnyal küszködik, az egyáltalán nem biztos pályázati pénzekből igyekszik teljesíteni, amit a választás hevében megígértek a politikusok.
Magyarországon május végi statisztikai adatok szerint 11,4%-os a munkanélküliség; átlagos időtartama 555 nap, azaz 18,5 hónap, 1,6 hónappal hosszabb az egy évvel ezelőttinél. Hirtelenjében legalább fél millió új munkahelyre lenne szükség. De ez álom, akárcsak a tíz évre beígért egymillió…
