Az az igazság, hogy megkéstem ezzel a cikkel. Az utóbbi hetekben már sokan megfogalmaztak és publikáltak a nyilvánosság mérvadó felületein egyöntetűen elismerő véleményt az Agárdi Péter szerkesztette kötetről, melynek ihletője az Ady magyarsága és modernsége címmel szervezett 2013 őszi konferencia és költői est volt.
A könyv címe – „Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra” – pontosan és markánsan jelzi a tavaly ősszel, a Földes György vezette Politikatörténeti Intézetben tartott konferenciának és költői estnek az aktualitását. Mert ez tudósi-művészi kiáltás volt a valódi aktualitás, Ady halálának 95. évfordulója csak az apropos. Aligha szorul bizonyításra ezek után, hogy ez a kis kötet – Agárdi bevezető szavaival szólva – a „primitív, nacionalista, modernség- és baloldalellenes Ady-hisztéria” feltámasztása ellen emel szót, megvédve a „demokratikus humanista és európéer patrióta Ady modern szellemét”.
Mondom, mindennek méltatását, elemzését tudósi hitelességgel és művészi érzékenységgel megtették most is néhányan. A könyv rangját és súlyát mindössze egy keserű feltételezéssel szeretném jelezni: alig hiszem, hogy akad egyetlen állami középiskolánk is, amelynek magyartanára az Adyról szóló tananyaghoz érve ajánlani merné tanítványainak. (Egyébként Ady publicisztikája érdemtelenül mindig is háttérbe szorult a költészete mögött a hazai közoktatásban, holott nem kevésbé zseniális.)
Két személyes élmény – értékelő-elismerő hozzászólás gyanánt.
Az egyik. Amikor a MÚOSZ-nak még volt könyvkiadója, megjelentette az általam a publicisztika oktatásához szerkesztett szöveggyűjteményt („Sajtókincstár”), amelyben 23 Ady-publicisztika is szerepelt. A kötet néhány felsőfokú oktatási intézményben is ajánlott olvasmány volt, s hallgatóim elképedve fedezték fel Adyt, aki mintha csak most és mostanról, mintha csak nekünk… Nem nagyon kellett nekik magyarázni a zseni egyik jellemző ismérvét, nevezetesen, hogy mindig aktuális.
A másik. Két éve találkoztam a kisváros piacán a helyi notabilitásnak számító gimnáziumi tanárral, aki akkoriban ment nyugdíjba az Ady nevét viselő gimnáziumban végzett több évtizedes munka után. Szokásos derűje csak akkor váltott borúra, amikor közelebb hajolva ezt súgta: „Csak azt szeretném még megérni, hogy a giminkről lekerüljön ennek a rohadt, szifiliszes, hazaáruló disznónak a neve.”
Én nem tudnám teljesen kizárni annak lehetőségét, hogy megéri. Hiszen nemrégiben avatták újra az Ady által csak „vad geszti bolond”-nak titulált Tisza István szobrát, és természetesen most is akadt, aki kettejük ellentétét a személyesség és személyeskedés kisszerűségére degradálta, mintha az lett volna a lényege.
Végül hadd idézzek Ady „Nem lehet?” című publicisztikájából: „…kezébe kapta a hatalmat, megcsinálta a világ legerkölcstelenebb parlamenti fúzióját, meghamisította a régi szabadelvű pártot, elpaktált minden elpaktálhatót, bevitte s államférfiúi minősítéssel látta el a kokottságot, megszerezte dicsősége zengésére a sajtónak csaknem teljességét, kiölt a magyar politikából, közéletből minden őszinteséget.”
Ezeket a sorokat arról a Széll Kálmánról írta, akinek ma újra tere van Budapesten. Miért ne lehetne szobra is? Miért ne lehetne annak avatásán is bármit mondani?
Tudvalévő, millió a példa, hogy a halhatatlansághoz gyakran kegyetlen és szenvedésekkel teli élet vezet. De azért a halhatatlanoknak is mázlijuk, hogy meghalnak, s nem látják, amit látniuk kellene.
(Agárdi Péter (szerk.): „Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra”. Ady magyarsága és modernsége. Napvilág Kiadó, 2014. 288 oldal, 2800 Ft)
***
Az eMasa állandó recenzense, Cserhalmi Imre június 21-én ünnepli 80. születésnapját, melyhez szerkesztőségünk ezúton is gratulál.