Nem tudom, milyen az amerikai fiataloknak a felvilágosítása a másik nemhez való viszonyáról a valóságban, de látva
azt a filmdömpinget, amely akár a fiúk, akár a lányok oldaláról ezt a témát viszi filmre, siralmas lehet. A hangyák
mind a gatyában, mind a bugyiban igencsak aktívak, csurog a pite meg a nyál, égre kalimpálnak a női lábak, de
annyi nyámnyila, tehetetlenül ügyetlenkedő, félszeg fiút, férfit, és annyi magát hülyén vihogva kellető leányt és nőt,
mint az amerikai filmekben, a világon sehol se találni. Ez persze többnyire humorforrás, vagy pedig alkalom valami
rózsaszín habbal leöntött, romantikusnak nevezett, „szem nem marad szárazon” giccstörténet megfilmesítésére.
Nos, a Koszorúslányok ezúttal feltűnő őszinteséggel a nők ebbéli tulajdonságait pécézte ki: ők sem jobbak a
férfiaknál, legfeljebb sokszorta képmutatóbbak és hisztisebbek.
A film egy fergeteges szexeléssel kezidődik, amelynek végén főhősnőnket, Annie-t (Kristen Wiig) a palija szépen
hazaküldi. Itt már van egy alapvető ellentét a két nem között: a nők imádnak azzal ébredni, akivel lefeküdtek, a
férfiak meg már az ejakuláció pillanatában arra gondolnak (ha már nincs folytatás), hogyan lehetne végre nyugodtan
egyedül aludni, vagy dolgukra sietni. Nagy illúziói persze Annie-nak sincsenek, engedelmesen távozik, de olyan nő
nincs, aki csak úgy lefeküdne szexelni egy férfival, és pláne, ha jó volt, ne gondolna azonnal a házasságra. (Ez
persze a férfiakra a legkevésbé sem jellemző). A nők között mindig valamiféle versenyfutás folyik a hímek
meggyűrűzésére, mintha a házasságkötés valami tökéletes győzelem volna nőtársaik felett, és az élet biztos
menedéke, s nem újabb konfliktusok forrása volna, de az már más történet. A házasságfilmek sablon szerint mindig
a „happy endingnek” nevezett győzelmi torral végződnek. Ilyet majd ennek a filmnek a végén is látunk.
Annie legjobb barátnője, Lillian (Maya Rudolph), hogy, hogy nem, kifog egy figurát, aki megkérte a kezét, és Annie-t
kéri fel nyoszolyólánynak. Persze a te barátnőd meg az én barátnőm nem feltétlenül a mi barátnőnk, így a
koszorúslányok kara meglehetősen vegyesen áll fel. Tagjai: a szép, de affektálóan rongyrázó Helen (Rose Byrne), aki legfőbb vetélytársnője Annie-nak, a csúnyácska, gátlástalan, de nem kevésbé rámenős Megan (Melissa Mccarthy), aki egyben a vőlegény nővére, a szingli Rita (Wendy McLendon-Covey), és az ugyancsak révbe ért Becca (Ellie Kemper). Hat nő egy célért, de más-más elképzelésekkel és temperamentummal, ráadásul húszon-harmincon túl is ugyanolyan félszeg ostobasággal, mint a fruskák és kamaszok. A legfeltűnőbb az egészben a végtelen képmutatás, amit persze a társadalmi elvárások is táplálnak. Mindenki mindig valami „happy” szerepet játszik, miközben szívesen megfojtaná egy kanál vízben a másikat, unja magát, vagy másra vágyik, le van robbanva, sírni volna kedve, de akkor is az elvárt koreográfia mentén alakoskodik. Ennek humorforrásaival is bőven él a film.
Nem tudom, miféle színészi iskola tanítja az amerikai színésznőknek, hogy a filmvígjáték elbírja a harsány mimikát és
gesztikulációt akkor is, ha premier plán mutatja az arcot? Nem először tapasztalom, hogy a különben kitűnő
színésznők arcán kimerevítetten hullámzik át több felnagyított érzés, közben ágálva gesztikulálnak, ami olyan
elviselhetetlenül mesterkélt, és annyira sok, hogy az már dilettantizmus. Hol van az arcokon átfutó, belülről fakadó, a szemekben tükröződő állapotváltozás színészi megoldása? Itt, mint a sztroboszkóp villódzása, merev állóképek
sorozatából áll egy-egy érzelmi folyamat lejátszása a szemforgatástól a kezek sematikusan automatikus tartásáig.
Sajnos, ez a film evvel a színészi technikával is folyamatosan él, ami egy nőnek lehet, hogy humorosan hat, de egy
férfiból leginkább a hülye p…a megjegyzést váltja ki.
A koszorúslányok időnként otromba, alpári viselkedéssel reagálnak a szituációs kihívásra. Nemhogy böfögnek meg
szellentenek, de még feltűnősködve fel is hívják rá a figyelmet. Rosszullétkor egymást okádják le, vagy
menyasszonyi ruhában az utcára rohanva összecsinálják magukat. Kétségtelen, hogy van komikus hatása is az ilyen
forgatókönyvnek, de azért kissé gusztustalan humorforrás, mint a Jackass epizódjai. Vagy ez azt mutatja, mennyire
emancipáltak a mai lányok? A legkevésbé sem vagyok prűd, csak ilyenkor nem tudok felhőtlenül kacagni mindenen.
A női társaságban félszeg férfi archetípusa már James Stewart szerepeiben kiteljesedett. Itt Rhodes rendőrnek (Chris O’Dowd) jut ez a szerepkör, akivel Annie kerül intim viszonyba. És mivel mindkettejüknek jó volt, és vonzódnak is egymáshoz, „természetesen” megkezdődik a művi problémacsinálás, hogy ha egyszer jó, akkor miért nem jó? Ez is olyan amerikai és nőcis dramaturgia. Ilyen és ehhez hasonló végletes összezördülések és végletes összeborulások közepette pereg a film, amelyben a rózsaszínű habos-giccses körítés szerencsére inkább leleplező, semmint álomba ringató. Nem baj az, ha a nő illata után valaki a nő szagát is önkritikusan filmre viszi.
Ami maradéktalanul tetszett, az a film zenéje, amely csak részben Michael Andrews által komponált, más részben
viszont egykori sztárok repertoárjából átvett. A Wilson Phillips leánytrió még a maga testi valóságában is megjelenik
az ünnepi ceremónián, hogy legnagyobb slágerát előadja.
Mindent egybevetve leginkább annak a nézői rétegnek való ez a film, aki a Szex és New York, a Született feleségek
meg a többi hasonló népszórakoztatás rajongója. A valós esetekről elhisszük, hogy valós esetek, még ha sűrítetten
és kicifrázva és hónaljszaggal dezodorálva sorjáznak is a filmben, de a férfinézőkért azért nem állok jót, hogy ne
unnák időnként ezt a tömény nőciséget. Arra mindenesetre jó, hogy érzékeltesse: bonyolult dolog nőnek lenni,
különösen, ha egymás között vannak. És ezen még egy férfi is képes mulatni.
