Ehhez nemcsak tengernyi munkára, lelkesedésre, kitartásra volt szükség, hanem jelentős részben új irányító apparátusra, új emberekre is. Ebből a szempontból az egyik legnehezebb feladatnak talán a demokratikus magyar külügyminisztérium, a diplomáciai tevékenység újjászervezése bizonyult.
Sáringer János diplomáciatörténész, a Szegedi Tudományegyetem oktatója vállalkozott arra a feladatra, hogy összeszedje, a levéltárakból valósággal kiássa azokat a dokumentumokat, amelyek a magyar külügyminisztérium 1945–50 közötti történetéről vallanak. Abban az időszakban kellett a demokratikus Magyarországnak és külügyminisztériumának szembe néznie a többi között a párizsi békeszerződés előkészületeivel, majd aláírásával, a magyar–csehszlovák lakosságcsere megtárgyalásával és lebonyolításával, a szomszédos országokhoz fűződő gyökeresen új kapcsolatok kialakításával.
A bevezető tanulmányból és magukból a kötetben publikált iratokból az olvasó képet nyerhet arról, hogy az eleinte mindössze néhány régi hivatalnokkal felálló intézményből hogyan alakult ki az a szakmaiságra törekvő, széleskörű szervezet, diplomáciai hálózat, amelynek meg kellett birkóznia ezekkel a feladatokkal és amelyen végső soron a mai magyar Külügyminisztérium és tevékenysége is nyugszik. A kezdeti politikai zűrzavart, a gyakori amatőrizmust, a kormányon lévő (kommunista, szociáldemokrata, kisgazda és parasztpárti) érdekcsoportok által sokszor indokoltan, de még gyakrabban indokolatlanul beprotezsált személyek önös tevékenységét legyőzve kialakult egy olyan hivatal, amely egy ideig többé vagy kevésbé képesnek bizonyult tényleges feladatainak ellátására.
A tárgyalt időszak vége felé, a belpolitikai változások (a fokozatos kommunista hatalomátvétel) nyomán, részben a külföldön tartózkodó diplomataállomány számos tagjának disszidálását követően azután ismét korszakos változások álltak be a Külügyminisztérium és a magyar külképviseletek munkájában.
A Sáringer János által most publikált iratokból mindez kiválóan nyomon követhető. A Külügyminisztérium sűrűn változó felépítéséről és személyi állományának talán még gyakoribb változásairól tanúskodó iratok (körrendeletek, körözvények, levelek stb.) mellett találunk a kötetben olyan „színes” apróságokat is, mint például egy korabeli diplomáciai futárigazolvány vagy a külügyi tanfolyam vizsgakérdéseinek jegyzéke (mindkettő facsimilében), nem is szólva a gyorsírónői tanfolyamról indokolatlanul hiányzó hölgyek megfenyítését kilátásba helyező dörgedelemről.
Az olvasó bizonyára szívesen vette volna, ha némi betekintést nyerhet a Külügyminisztérium (diplomata-zsargonban: a Központ) és a magyar külképviseletek 1945–50 közötti levelezésébe, különösen abba, hogy az utóbbiak jelentéseikben hogyan tájékoztatták kormányukat az állomáshelyükön végbemenő eseményekről, a fogadó államban kibontakozó bel- és külpolitikai tendenciákról. De hát természetesen minden nem férhet bele egyetlen kötetbe, talán majd legközelebb…
Sáringer János: Iratok a magyar Külügyminisztérium történetéhez, 1945–1950. Négy Árboc Kiadó. Szeged, 2013
A Külügyminisztérium 1945-1950 közötti működését taglaló könyvet ma mutatták be a Magyar Külügyi Intézetben (MKI).