A keleti harcművészetekre épülő, főként hongkongi akciófilmek népszerűek a világban, különösen Bruce Lee feltűnése óta. Ennek a harcmodornak a titokzatossága és különös, néha már-már balettszerű mozgáskultúrája sokakat lenyűgöz. Azt hogy ez a harcművészet milyen filozófiai alapokon nyugszik, általában felszínesen-érintőlegesen ugyancsak el szokott hangzani néhány valódi vagy álbölcsesség didaktikus felmondása formájában. Ilyet ez a film sem nélkülöz, a szép sportmozgás helyett azonban már csak a szokásos rajzfilmes csihi-puhi kapkodást látható.

Vallom, hogy a legszebb film mindig az olvasó ember fejében pereg, az egyedi és utánozhatatlan. Amit már valaki megtervezetten, készen nyújt át, azon egyenruha van, mindenkinek ugyanazt kell látnia! E tekintetben a film alkotóinak fantáziája leginkább a képregények stílusára hajaz, felnőtt játszadozás az ötletesség és a sablonok vegyítésével. A rajzolt táj valóban kínai, a figurákban rejtőzik némi kínai mitológiai elem, de ők végül is antropomorf állatok a Távol-Keletről – ahogy azt a nyugati Móricka elképzeli. Rémisztő, vagy bájosan bumfordi állathőseink ugyanis nem a Nyugati utazás, vagy más klasszikusok világából teremtettek, sokkal inkább Hollywood és a hongkongi stúdiók producereinek pénzügyi igényeiből.

Lássuk a történetet! Pó, az óriáspanda (Tóth Gáspár András), „aki” évekkel ezelőtt egy retkes kosárban rejtőzve érkezett az őt felnevelő, vendéglős lúd házába, szépen megnőtt a sok megevett gombócon, mégis időközben valahogy sárkányharcossá tudott válni, kicsit Yodára emlékeztető mesterének nagy szégyenére. Gyermekkoráról nagyon homályos emlékei vannak, de ráébred, hogy meg kell fejtenie származása titkát. Ezenközben a Kínát bekebelezni és a kungfut elpusztítani szándékozó gonosz Shen nagyúr, az albino páva (Rajkai Zoltán), aki a tűzijátékot rossz célra használva csodafegyver-ágyúvá fejlesztette azt, fémhiányát a békés falvak fosztogatásával próbálja enyhíteni. A Béke Völgye őrzőjének, Pónak nem marad más hátra, mesterbarátaival, az Őrjöngő Ötössel: Tigrissel (Zsigmond Tamara), Daruval (Bor László), Sáskával (Szabó Máté), Viperával (Kökényessi Ági) és Majommal (Kassai Károly) felveszi az egyenlőtlen küzdelmet, és miközben legyőzik a gonoszt és farkasait, önmagát is megtalálja. Ez tehát, úgymond, fejlődésfilm, különösen, hogy az előző részben főhősünk még nem volt ennyire összetett (?) jellem.

Hogy miért kell a kungfut elpusztítani, pláne ágyúval? – azt csak a forgatókönyvírók: Jonathan Aibel & Glenn Berger tudják. Az ilyen filmekben vagy az egyes harcművészeti iskolák, harcmodorok vetélkedése folyik, vagy egy stíluson belül csapnak össze az ellenfelek, és persze a jobbik győz. Itt a keleti gondolkodás kedvelt filozófiájával: „nézz magadba, találd meg önmagadat és szabadítsd fel a belső erőidet!” kell legyőzni a fizikális fegyvert, ami ugyebár kissé misztikus, de misztikumért nem kell messzire menni, van az bőven Kínában, a többi meg jócskán belefér abba a szemléletbe, ahogy a hollywoodi filmipar akár az európai kultúrához is, akár a világtörténelemhez nyúl: nagyvonalúan. Akár mesefilm, akár jelképes felnőtt történet, elég gyengécske alapokon áll ez a mozi is.

Az alkotók ilyenkor szívesen idézik a szereplőket, hogy mennyire lubickoltak a forgatás örömeiben. Ez itt sem marad el a háttéranyagban, különösen, hogy Jack Black, Angelina Jolie, Dustin Hoffmann, Gary Oldman, Jackie Chen, Lucy Liu, Seth Rogen kölcsönzik hangjukat a figuráknak. Csakhogy ezzel a magyar néző nem tud mit kezdeni, de a jelzett magyar szinkronszínészek legalább olyan jól hozzák a karaktereket, mint a világsztárok.

A Kung Fu panda 2 nem jó film, de tisztességes amerikai iparosmunka, ami biztos hódítani fog a hazai közönség körében is. A 3D ma még csodának számít, a zene és a hanghatások itt is erősebbek, mint amennyi az egészség kíméletében ajánlott, pattogatott kukoricát (pardon: popcorn) és kólát itt is megtalálni – mi mást akar a néző? A plázakultúra dübörög ezerrel, és ahogy elnézem, fogunk mi még találkozni a világmegmentő Po macival, akár tetszik, akár nem.