Lang Lang zongoraestje a Berlini Philharmóniában

(Berlini tudósítás) Már nem tudom kiszámítani, mennyi idővel előbb kell hangversenyre a berlini Herbert von Karajan utcához érni ahhoz, hogy bejusson az ember akár a szabadtéri parkolóba, akár a föld alatti garázsba… Tegnap csak a nagyteremben volt koncert, de egy órával a kezdés előtt mindkét bejáratnál piros felirat jelezte: megtelt. A környéken megint nagy építkezések folynak, a Kulturforum körüli parkolási lehetőségek javarésze felvonulási terület, így nem hogy parkolni, de megállni is tilos.

A bejáratnál ezúttal flottul ment az oltottság és a személyazonosság ellenőrzése, eggyel beljebb pedig a jegyeké. A büfé (szemérmetlenül drága) és ruhatár (ingyenes) működik, a nagyteremben minden helyen lehet ülni. Az eddigi gyakorlattal szemben már ismét egész idő alatt hordani kell a maszkot. A programfüzetért, nem átallottak 3 eurót elkérni, ami más hangversenyeknél már huzamosabb ideje benne foglaltatik a jegyek vételárában, ami ma este 52–138 euró között mozgott. (Igaz, még mindig csak fele annak, mint a Berlini Philharmonikusok szilveszteri koncertjegyeiért kérnek.)

Nem tartozik a témához, de évek óta nem értem: ha valaki ennyi pénzt kiad a jegyre, majd francia pezsgőre a büfében, miért sajnálja a borravalót a ruhatárra?! Negyvenhat év alatt sokat javultam: ma már nem jutna eszembe estélyi ruhát felvenni a Philharmoniába – egyáltalán: estélyire itt sehol nincs szükség – sok mindent megértek, amit hajdanán Budapestről érkezvén elítéltem, de ezt még mindig nem értem.

Lang Lang köszönete a közönségnek (A szerző felvétele.)

Lang Lang a zongora pillanatnyilag talán leghíresebb koronázatlan királya a világon. Sok felvételt láttam-hallottam már vele, de élőben még nem volt szerencsém hozzá, ezért is örültem a lehetőségnek. A művész kétségtelenül briliáns, kiforrott technikáját, játszi könnyedségét tegnap is megcsodálhatta a publikum. Nem vagyok szakértő és zenekritikus, de szerintem erősen vitatható, hogy mindig mindent a 19. századi nemzeti romantika eltúlzottan érzelmes stílusában kell-e valóban előadni. Lang Lang interpretációjában minden zongoradarab romantikus, tele túlfűtött érzelmekkel, odaadással, elolvadással, kitöréssel, szenvedéssel, amit a zongorista játékán túl egész testbeszédével is aláfest. Mit, aláfest? Dominál. Mintha egy némafilm főszerepét játszaná, teátrális hátra dőlések, késleltetett mozdulatok, heves gesztikulálás, színpadias átélés. Mindez elengedhetetlen kelléke az előadásnak, ami látványként számomra visszataszítóan rémes.

Ízlések és pofonok – mások különbözőképpen reagálnak: tomboló sikere volt, mint mindig. (Nagyon tudja, hogy mitől döglik a légy.) A meghajláskor is gesztusai a publikum felé szintén mesterkéltek, teátrálisak, de hatásosak. Valljuk be, Barenboim is ki szokta élvezni az utolsó cseppig a sikert, de a világklasszis zongoraművész kolléga és karmester csak egy szemérmes, szégyenlős kisfiú Lang Langhoz képest.

A 3. visszatapsolás után rövid, túláradó beszédben köszönte meg a közönségnek, hogy az megtisztelte őt, majd adott egy ráadást. Nekem filmzenének tűnt, jellegében Ravel és az európai fülnek giccses kínai nemzeti opera édeskés, fülbemászó keveréke a pozőr ismételten giccses előadásában.

Technikailag hibátlan, virtuóz. De hol van ez Schiff András zenei és emberi alázatához képest?!

Tessék, lehet engem megkövezni! A ma esti program egyébként ez volt: Schumann C-dúr Arabeszkje és a Goldberg-variációk J.S. Bachtól