Lázár Egont valószínűleg kevesebben ismerik, mint ha színész, rendező, újságíró volna, pedig ő az egyik legfontosabb „háttérember”, aki nélkül előadás nemigen jöhetne létre, hiszen még a pénzt is neki kell kijárni, kigazdálkodni, összehozni, akár a művészek fizetéséről, akár a produkciók létre jöttéről van szó. Az ő gazdag életén és memóriáján túl mindenekelőtt a barátok és a szakma szerető biztatásának köszönhető, hogy most mégis egy 93 éves elsőkötetest ünnepelhetünk.

Az ajánló sorokra Almási Miklós irodalomtörténész vállalkozott: a reménybeli olvasónak felvillantja, hogy aki ezeket az emlékeket összehozta, ott volt az Operaház fénykorában, a Déryné Színház indulásakor, a Vidám Színpad sikereinek idején, majd még 40 évet töltött a Vígszínházban is. Ismert művelődés-politikusokat és szponzorokat, művészeket és a közönség igényét is, szóval olyan szemszögből tud mindent a színházról, ahogyan kevesek.

Az író a visszaemlékezéseit fejezetekre osztva teszi közzé, és ahogy megismerjük a személyiségét, úgy bomlik ki mögötte a kor és a társadalom is. A Curriculum vitae fejezet szerint 1921 decemberében született, olyan zsidó polgári környezetben, ahol a kisfiú a ciszterekhez járt gimnáziumba, így a tényleges műveltség megszerzése igény, lehetőség és követelmény egyszerre volt. Miközben néhány iskolatársáról is megemlékezik, már kezd beszüremkedni az a világ, amely faji alapon meghiúsította, hogy a Műegyetemen folytathassa tanulmányait, maradt tehát a gyors- és gépíró levelezői munka, majd a katonai behívó „keresztény munkaszolgálatra”, egyre keletebbre. Már ennél a fejezetnél kezd kiütközni Lázár szarkasztikus-humoros látásmódja és stílusa, amivel a katonatörténeteket köríti, és helyzetüket megrajzolja. A szovjet hadifogság kezdeteinek érzékeltetésére pl. „Balszerencsémre egy ferde szemű kirgiz katona ferdeszemet vetett a birgerli csizmámra. Elkérte tőlem, és ezt a rám fogott kalasnyikovjával nyomatékosította. Igaz, hogy cserébe felajánlott egy 39-es bakancsot, de mivel 43-as a lábam mérete, ezért a következő újabb 70 kilométert mezítláb kellett végigmenetelnem a hóval borított országúton, amíg Szolyvára nem érkeztünk”. Van ebben a stílusban valami derű Rejtő Jenő modorából is. Így lesz vöröskeresztes ápoló, színházcsináló, és közben persze kényszervándorló hadifogoly, mindet egy-egy darab kenyérért, az életben maradás reményéért; 1947-ben sikerült hazatérnie nagy-nagy kitérőkkel.

Itthon barátaival először is összehozták a szórakoztató színházak trösztjét, majd a Tóth Aladár vezette Operaháznál sikerült elhelyezkednie (5 év), s mialatt – szakmai hiányosságainak leküzdésére – mérlegképes könyvelőnek is tanult a Számviteli Főiskolán, meg is házasodott. Aztán elfogadta az Állami Déryné Színház gazdasági igazgatói állását (13 év), majd a Vidám Színpadét (7 év), végül 1974-ben a Színháztörténeti Intézet következett. A nagy visszatérés éve 1976: Várkonyi Zoltán meghívta a Vígszínházhoz, amelynek 40 éven át gazdasági igazgatójaként segítette működtetni az intézményt, ahol még ma is nyugdíjas szaktanácsadó.

A fejezetben természetesen ott kavarognak a barátok, ismerősök, munkatársak, események és elismerések is, akik és amelyek körülvették, meghatározták addigi életét.

A következő fejezet anekdotákba rendezve folytatja az önéletrajz plasztikussá tételét. A szerzőnek fantasztikus memóriája és élményanyaga van ahhoz, hogy ne a jól ismert FÉSZEK Klub-anekdotákat mesélje újra, stílusa viszont apró kommentekkel képes azokat hasonlóan humoros-tanulságos olvasmánnyá felfűzni. Rokonszenves látásmóddal szinte mindenkiről csak jókat mond, pedig alig valószínű, hogy csupán ilyen nagy jellemekkel találkozott volna a színház és a hatalom világában. Ezekben megjelenik Rákosi Mátyás és Kádár János, Gobbi Hilda és Major Tamás, Otto Klemperer, Oláh Gusztáv, Neményi Lili, Marton Éva, különféle színházak és játszóhelyek, igazgatók, minisztériumi tisztviselők és politikusok, külföldi és itthoni élmények, s mindez az olvasóban – életkora szerint – hol alig ismert adalék, hol meg retrospektív történelmi kiegészítés, de mindenképp olvasmányos kötetrész. Leggazdagabban persze a Vígszínház történelme jelenik meg a Roboz családtól egészen Eszenyi Enikőig. 

A III. fejezet a Beszélgetések címet kapta, és itt azokból az interjúkból olvashatunk összeállítást, amelyeket Lázár Egonnal készített Kővári Orsolya (2006), Bóta Gábor (2008), Sirató Ildikó (2010), Sényi Fanni (2010) és Hullan Zsuzsa (2011), mígnem Marton László marasztaló búcsúztatója le nem zárja ezt a fejezetet is. Ezekben az interjúkban időnként visszaköszönnek már olvasott adatok, fordulatok, de ez nem okoz gondot. 

Noha minden fejezet tömve van a Keleti Éva és Molnár Dániel által szerkesztett fotódokumentumokkal, a könyvet még egy kis személyes fotóalbum is lezárja. Magát a kötetet Radnóti Zsuzsa és Deres Péter segített összeszerkeszteni, és a végeredmény egy szórakoztató, egyben minden olvasót gazdagító, a szakmai és közönségigényeknek egyaránt jól megfelelő Corvina-kötet lett 206 oldalon, papírkötésben.