William Shakespeare 1605-ben írta a Lear király című tragédiáját, amely egy ős-brit legendákból merített tragikus mítosz-mese a közerkölcsök családi drámája. A darab 1794 óta van jelena magyarszínjátszásban, elsőként Mérey Sándor Szabolcs vezér címen dolgozta át németből. Talán legismertebb fordítása Vörösmarty Mihálytól származik, de Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső, a legmodernebb formában pedig Varró Dániel is átültette magyarra. A békéscsabai előadásban Mészöly Dezső nyelvén halljuk megszólalni a veretes szöveget, aki sokat megtartott Vörösmartyból is.
Christopher Rollsról azt írja az ismertető, hogy a brit nemzeti színházban, a Royal Shakespeare Company-ban és a Royal Opera House-ban, valamint a világ számos pontján szerzett magának szakmai nevet, elismerést prózai előadásaival és operarendezéseivel. Logikus tehát, hogy szívesen dolgoznak vele akár Békéscsabán is, bár eredetileg nem őt hívták volna meg, csak az a rendező ajánlotta maga helyett.
Rolls felfogása erről a darabról értelmezési kérdések feltevésével indul: Mit jelent embernek lenni? Mi marad egy emberi lényből, ha mindenét elveszik? Hogyan tudunk egymással emberként viselkedni? Rendezőileg pedig abból, hogy a Lear király lelkében dúló, és a természetben tomboló vihart valamiféleképp összekapcsolja, tehát a nézőt olyan hatásnak kell kitenni, hogy a maga fizikai valójában is átélje a külső és belső ítéletidőt elölről, hátulról, felülről, alulról, lelkében, de még a gyomrában is. Ehhez rendelte most hozzá a színház az újonnan telepített, még kísérleti jelleggel próbált, 3D hangképet adó, 7.1-es, surround jelleghez hasonló hangtechnikai rendszert.
Teljesen logikus az a technikai felismerés, hogy amiképp a látványtechnikát, úgy a hangtechnikát is fejleszteni kell a színházakban. Ez az Lear-előadás az első ilyen kísérlet arra, hogy a szerzett technikával hol a határa a színházon belüli hangerőnek, effekthasználatnak a prózai darabok esetében.
De térjünk vissza a drámához, illetve a látott előadáshoz!
A Lear király egy két családot érintő, párhuzamos szenvedéstörténet. Arról nincsenek előzmények, hogy a király három leánya korábban milyen lelkületű családi összetartozásban volt egymással, de miután az expozícióban megtörténik Lear meggondolatlan és hirtelen ötlettől vezérelt ország-felosztása, a hatalmi viszály magvai elkezdenek kicsírázni Gonerilben és Reganban. Apjuk hatalmának csökkentésében még egyetértenek, de a két buja nő a közös férfin, Edmundon már nem tud osztozni, s talán később az országon sem.
Lear szenvedéstörténete már abban a pillanatban megkezdődik, amikor Cordeliát meggondolatlanul kisemmizve, külhonba száműzve adja férjhez. Ez már az időskori dacos elhülyülés első jele, hogy egy addig rajongva szeretett gyermeket miért kell felsőfokon elharsogott átkokkal világgá zavarni csupán azért, mert nem mondott nyájasan elrebegett hódoló közhelyeket, mint mások, amit nyilvánosan hallani szerettek volna. Leart itt egy olyan kudarc éri, amihez nem szokott hozzá: eltervezett látványos birodalom-szétosztási játékát rontotta el az incidens, amitől a király azonnal epeömlést kap, mert életének megszokott rendje összezavarodik.
Csakhogy a drámában van egy másik szenvedéstörténet is: Gloster grófjáé, akinek fattyú fia, Edmund addig ármánykodik, míg előbb testvére, Edgar besározásával és eltávolításával, majd apja bevádolásával meg nem szerzi annak minden vagyonát, és teszi őt földönfutó, vak koldussá. A gróf sincs ítélőképessége magaslatán, meg sem győződik a dolgok valóságáról, készpénznek veszi a fél-információkat, nem hallgatja meg a másik felet és csak látszatok alapján ítél. Ez az ő kálváriájának okozója.
Ilyen hiszékenyek ezek a szülők és ilyen akarnok követelőzők ezek a gyermekek? Két apa a saját ostoba döntésének áldozata lesz. Ha ezt vesszük alapul, akkor a színmű olyannyira időtlen és korszerű, hogy akár a mai magyar valóságban is játszódhatnék.
Rolls értelmezésében legalább ennyire fontos a hatalmi harcban darabokra széthulló ország felmutatása. Ehhez persze nem kéne az öreg Learnek szétosztania országát, mert pár év múlva, természetes halálát követően is kitörhetne a hatalmi osztozkodó harc. Van-e ilyen széthullás-veszély ma?
Rolls természetesen nem konkrét országra utal, inkább előre vetít valamiféle negatív utópiát, ami azért a mai világunkra már nem ennyire direkten igaz. Mégis a díszlet- és jelmeztervező Sean Crowley közreműködésével valamiféle rideg falanszter-világba álmodja a történetet, ami lehet akár üzemcsarnok, vagy üres raktár, akár bunkerszerű, fullasztó élettér egy hadgyakorlathoz, mintha bandák háborújától kellene tartanunk. Ezt én nem érzem aktuálisnak.
Ebben a csupasz, rideg térben a rendező egyszer vontatottan szavaltatja a lényegében kortárs civilbe öltözött, szinte statikus szereplőket, máskor meg hadarva rohangáltatja őket mindenféle kommandós szerelésekben. Közben vagy sámánisztikus, vagy valamiféle ritmikus mai zenék is meg-megszólalnak
Félreértés ne essék, semmi kifogásom a modern korba helyezés ellen. Kenneth Brannagh zseniális III. Richárd filmjének utalásai a 20. századra félelmetes felismerések, Rolls kommandós utalásai a mára nekem inkább át nem gondolt utánzásnak hatnak. Mint a paint ball-megszállottak. rohangálnak háborút imitálva a katonák, lövöldöznek, meghalnak, amit mindig a mezítlábasság jelez, aztán felkelnek és kimennek a színről Ez a cipőlevétel sem új jelkép, de legalább lírai szimbólum arra, aki már eltávozott. Viszont az, amikor több párbajban kivont kardról esik szó, a szereplők meg rossz bökőkkel kerülgetik egymást, vagy egy pisztolylövéssel intézik el a dolgot, ott vagy a rendezőnek, vagy a szövegigazító dramaturgnak (Zalán Tibor) kéne valamit tennie, hogy ne váljék röhejessé az egész, mint mikor Indiana Jones egy lövéssel elintézi a karddal hadonászó ellenfelét.
Nemrég a Nemzeti Színház játszotta a modernizált Lear királyt, és Alföldi Róbert azért nem a klasszikus fordításokat, hanem Varró Dániel több ponton átköltéses „hűtlen” szövegét használta, hogy a mai korban a mai közönség mai mondatokon értse meg azt, amit Shakespeare korában kortársi nyelven simán megértett. Itt nekem többször is gondot okozott a gyönyörű veretes nyelv és az előadás anakronizmusa, amiről persze a magyarul nem beszélő rendező nem kaphatott képet, ha rá senki sem hívta fel a figyelmét.
Ráadásul itt megint két tényező lép be zavarólag. A régi színészképzés tökéletes artikulációs bázissal rendelkező, szép hangú színészeket igyekezett kinevelni, ma a hangsúly a testkultúra fejlesztése felé tolódott el, elhanyagolva a beszédművelést. Ma „nem bűn”, ha egy színész szavát nem igazán érteni a nézőtéren, ami leginkább a klasszikus szövegeknél üt vissza. Jelen esetben ehhez járul még a hangtechnikai effektusok erős dominanciája, ami azt eredményezi, hogy az előadás egy része egyszerűen akusztikailag érthetetlen a nézőnek. Annak a nézőnek, akinek a gyönyörűen bonyolult mondatok költői szépségét és drámai tartalmát mindvégig meg fel kéne fognia. Hallom, hogy mond valamit, csak a szavak nem állnak össze gondolatokká, mert a színész sem beszél tökéletesen, és a technika is rátelepszik az előadásra. Én pl. a II. emeleti páholyban a „szegény Tamás” monológ 90 százalékát nem értettem és az előadás több pontja is kiesett volna, ha nem ismerem annyira a darabot.
Ez azért nem mindegy egy Shakespeare-műnél!
Hogy mennyire sok múlik a fonetikai iskolán, Kovács Frigyes, Dobó Kata, Rubold Ödön, Kara Tünde vagy Bartus Gyula megértésével általában semmi bajom nem volt, de már Jancsik Ferenc, Tege Antal, Vadász Gábor, Czitor Attila, Csomós Lajos fontos mondatai nem mindig jöttek át a rivaldán. De nem szeretnék túl sokat időzni ennél a témánál sem.
Vannak a rendezésnek olyan momentumai, amelyek viszont tetszettek. Mindjárt az elején Lear egy modern szónoki pulpitushoz lépve mondja el döntéseit, itt hangzik el a lányok nyilatkozata, itt parafálják az ajándékozási okiratokat is. Ez jó, ez behozza a mát, mintha csak egy mai uralkodó ismertetné terveit. Gonerilt a rendezés fél szemén kötővel játszatja, ami beszédes hangsúlyt kap pl. az olyan mondatnál, mint: „Drágább vagy nekem, mint szemem világa”, vagy jó modernizálás, hogy Regan férje, Cornwall egy elektromos fúróval vájja ki Gloster szemeit, mintha valami Tarantino-filmből lépne ki. Ide veszem a halálba történő mezítlábas átkelés jelképét is. Szóval, vannak itt szép rendezői megoldások, csak valahogy az egész olyan mesterkélt mégis, nem az, amitől el kéne ájuljak, hogy annyit adott nekem a brit földről hívott rendező. Azt hiszem, ezt az előadást jószerint egy valamire való békéscsabai rendező is össze tudta volna így hozni, ha nem jobban!
Szerepfelfogásban, játékban kiemelkedik számomra a listából Kovács Frigyes. Lear lobbanékony, majd fokozatosan leépülő karakterének felépítése és végig vitele a legszebb hazai Lear-hagyományokhoz csatlakozik. Az ő finom gesztusrendszerét el kéne tanulni. Amikor már motyog, akkor is érthető, amikor pedig a vihart kell túlbömbölnie, Bessenyei Ferencre emlékeztető orgánummal bírja a csatát. Nagyon nehéz ez a szerep, mert szinte a szöveg fele válogatott átkozódásokból áll, a művész mégis megtalálja azokat a pontokat, amikor igazán játszhat is, pl. a botjával. A látott előadás egyetlen nyíltszíni tapsát is az ő egyik jelenete keltette.
Jancsik Ferenc Bolond-alakítását az jellemzi, hogy ez a szókimondó udvaronc együtt öregedett meg urával, eleget járatta hiába a száját, nem hallgattak rá, most pedig elfáradt és már unja ezt az egészet, inkább egy nyugodt pillanatban ő is leveszi a cipőjét. Nem tudom, ez a szerepfelfogás jó-e, mert közben azért nagyon fontos igazságokat vág a király szemébe, ami itt inkább erőtlen motyogásnak hallik. Bevallom, ez az enerváltság és a rossz szövegérthetőség nem igazán tetszett.
Kara Tünde Gonerilje maga az egy tömbből faragott romlottság, szadista domina-hajlamokkal. Az, hogy apja részeges kíséretét – az ajándékozási szerződést felrúgva – felére kívánja csökkenteni, tulajdonképpen akár még érthető is volna, ismerve, mire képes ekkora részegeskedő tömeg katona, de ahogyan ő ezt teszi, és ahogyan másikkal beszél, egyértelművé teszi, hogy ő vágyik leginkább a hatalomra és még a férjével sem tisztességes. Csupa feszültség ez a nő, robbanásra kész, akár az apja.
Nagyon tetszett Dobó Kata Regan-alakítása is. Én a színésznőt először láttam színpadon, meglepett az a magas fokú játéktudás és beszédkultúra, amivel a középső testvér jellemét felépítette. Ez a Regan a szép gonosz, de mintha nénjét akarná utánozni, inkább csak másodhegedűs, és csak a férfi megszerzésének lehetősége aktivizálja igazán a vetélkedő romlottságát. Nagyon fontosak, jók az ő jelenlétei is.
Nekem Babócsai Réka Cordélia alakítása szürke volt. Igaz, hogy Shakespeare ezzel a tiszta figurával bánt a legszűkmarkúbban, (talán mert a korabeli előadásokban Cordéliát és a Bolondot egyazon szereplő játszotta), de egy igazán jó színész talán plasztikusabban hozta volna ki ennek a szeretni inkább csak rejtetten képes lánynak a lelki világát. Én úgy éreztem, Babócsai Réka szépen beszél, de lénye nem sugároz, jelenléte súlytalan.
Bartus Gyula Gloster grófjaként sorsában hasonlít urára, csak őt a törvénytelen fia teszi tönkre. Nem épp határozott, könnyen megvezethető, de jóindulatúan szerencsétlen embert állít elénk a színész tisztességesen jó, ha nem is kiemelkedő alakítással.
Kent grófja a mű legrokonszenvesebb férfialakja. Hűséges és aktív alattvaló, aki a király haragját kijátszva, álöltözetben követi, hogy tovább szolgálhassa. Rubold Ödön nagyon szép, férfias kiállással, egyszerre klasszikus és modern eszközökkel építi fel ezt a szerepét is akár főúri, akár alattvalói köntösben jelenik meg.
Gloster fia Edgar szerepében Czitor Attila kicsit az apjára hasonlító, jóhiszeműen gyenge embert formál meg. Féltestvére, Edmund a darab egyik leghálásabb figurája, amolyan igazi Shakespeare-intrikus, amit Vadász Gábor kellően gátlástalan romlottsággal és kétszínűséggel hitelesen alakít. Őt éreztem a leginkább húsba vágóan aktuális „mai fiatalnak”.
A két vő szerepében két eltérő karakter lép színre. A Cornwall hercegét alakító Tege Antal izgága, szadisztikus karaktert formál, aki egy húron pendül feleségével, Regannal, míg Alban hercege egészen más, nyugodt és tisztességes. Katkó Ferenc fizikai megjelenésétől talán eltérő, mégis ettől válik izgalmassá az ő szerepe, hogy egyfelől megcsalt papucsférj, de másfelől országát szerető, felelősen gondolkozó nemes.
Csomós Lajos, kellően nyálas és szervilis Oswald udvarnok, és a többiek is elfogadhatóan megfelelnek szerepüknek ebben a rendezői felfogásban.
Nagy valószínűséggel az előadás otthon, a békéscsabai anyaszínházban már jobban beállt, főként a hangtechnika dolgában. Mindenesetre a Tháliában csak a földszint kapta meg a teljes élmény-összességet. Jó, hogy láthattuk ezt az előadást, mert ha összességében nem ez volt is a legjobb, jól gazdagította a vidéki színházak fesztiváljának programpalettáját.
