Gyuricza Péter könyve Horn Gyuláról
Van a németben olyan kifejezés, hogy fafejű? – kérdezte Horn Gyula a tolmácsot. Az igenlő válaszra csak annyit mondott: akkor mondja meg neki, hogy ő egy fafejű! A fafejű ebben az eseteben a Német Demokratikus Köztársaság, „papíron” még mindig szövetségesünk, a KGST és a Varsói Szerződés tagja külügyminisztere volt. Aki azt kérte, sőt kérte számon Horn Gyula akkori magyar külügyminiszteren, hogy milyen alapon gondolja úgy a magyar kormány, hogy igenis ki fogja engedni a nyugati határon az itt felgyülemlett NDK-állampolgárokat, ha ők ezt nem akarják.
Napokon belül megtörtént a határnyitás. A berlini falat meg lehetett kerülni, tehát lényegében innentől nem volt berlini fal. A történetet többektől, köztük magától Horn Gyulától is volt szerencsém hitelesíteni. Jogilag megszűnt a Szovjetunió, leomlott a berlini fal, megszűnt az úgynevezett szocialista láger, Fukushima, a sztártörténész, akinek amúgy szinte semmiben nem volt és lett igaza, már a történelem végéről beszélt. És ennek a tornádónak a szemében, ott belül, ahol amúgy túl lehet élni, ott állt egy magyar angyalföldi proligyerek, akit úgy hívtak, hogy Horn Gyula. Sokaknak ő volt egyszerűen a Gyula.
És ez a „Gyula” mennyire más volt, mint a későbbi Viktor – mert csak két miniszterelnököt neveztek Magyarországon sokan szimplán a keresztnevén. A Viktor inkább lázadás volt, bírálat, el nem ismerés, amolyan kurucosság, míg a Gyula többnyire elismerést és szeretetet, de legalább is félelem nélküli viszonyt, őszinteséget jelzett.
Gyuricza Péter, a kitűnő rádiós majd televíziós újságíró, elismert médiakritikus, már-már médiatudós hatalmas fába vágta a fejszéjét. A rendszerváltás utáni Magyarország talán legellentmondásosabb, de művével, politikájával mindmáig ható miniszterelnökéről írt elsőként igazán tartalmas könyvet. Méghozzá úgy, hogy huszonhét Horn Gyulához okkal és joggal viszonyuló – és messze nem feltétlenül vele azonosan gondolkodó, a politikáját csodáló vagy akár csak helyeslő – embert kérdez meg igazán tartalmas, mondandójában gazdag interjúk keretében. Elfogulatlan, kiegyensúlyozott, minden mondatában tisztességes anyag szövődött így, miközben – és ez is egyértelmű – maga a szerző, ha nem is imádója Horn Gyulának, de semmiképpen sem szándéka kicsinyíteni a politikai örökségét.
Nem volt ez könnyű munka. Hiszen maga Horn Gyula sem akarta kiegyenesíteni a görbét, nem akart másnak látszani, mint aki felvállaltan volt. És aki volt, abban ott voltak a joggal felemlegetett ellentmondások. Sokaknak (még a későbbi munkatársai, hívei közül) nem tetszett az, ahogy szinte bejelentkezett a nehéz helyzetbe került, de a történelmi szerepét még nem bevégzett Magyar Szocialista Párt élére, ahol igenis kellett a kemény kéz és a határozott irányvonal, ahol nem vesztesnek, hanem éppen a vesztesek, a kisemberek, a kiszolgáltatottak érdekében még erősnek, cselekvőképesnek kellett akkor mutatkozni. Igaza lett, választást nyert, nem is akármilyen eredménnyel.
Szinte állandó jelzőként jön elő sokaknál az angyalföldi proligyerek kifejezés, amelyet maga Horn sohasem utasított vissza, inkább még hangsúlyozott is. Akár mentségként is használta, amikor az 56-os forradalom viharában megölt bátyjára tekintettel felvállalta a karhatalmista „pufajkás” rendteremtésben való részvételt. Vagy amikor következetesen a vesztesek, a gyengék, az elesettek, például a kispénzűek és a nyugdíjasok oldalára állt sok-sok intézkedésével. Felvállalva a konfliktust az intellektuálisan nyilván erősebb, önként és alapos megfontolás után koalíciós partnernek választott SZDSZ megmondóembereivel. De akkor is, amikor nem volt hajlandó még csak kísérletet sem tenni, hogy a demokratikus berendezkedést torzítandó visszaéljen a koalícióban meglévő kétharmados (és valós kétharmados) felhatalmazásával.
Nagyon izgalmas, és a könyvön kívüli ma már előkerülő visszaemlékezésekben is megjelenő téma, hogy „a Gyula ragaszkodott hozzá”, a Gyula gondolta úgy. És akkor itt van egy majdnem teljes kép, amelyből kiderül, hogy Horn nagyon riitkán ragaszkodott bármihez, pláne személyi kérdésekben. Viszont nem tudott mit kezdeni az olyan – később modellé és milliárdos korrupciós, pártfinanszírozási, oligarchakeltetetési módszerekké vált – helyzetekkel, mint a Tocsik-ügy volt. Ez nem Horn világa volt. Ő a nyugdíjasok ingyenes utazásában, a kiszolgáltatott munkavállalók jogaiban, a tőke fékentartásában, a kényszerű privatizáció mellett is a nemzeti érdekek érvényesítésében gondolkozott. Ő volt (eddig) az utolsó, a mérsékelt baloldali értékeket képviselő, de a tőkés gazdaságnak is esély adni arkaró magyar miniszterelnök.
Az az országot irányító politikus volt, akit a rendszerváltás óta eddig egyedül a politikája minősített, és a politikáját annak eredményei. Már azok számára, akik hajlandók elfogultság nélkül ítélni. Az adott politika minden ellentmondásosságával együtt. Ezt alátámasztandó két kijelentést idéznék a könyvből. Kocsis András Sándor, aki maga is „érintett”, de itt most kiadóként is szerepel, azt mondja, hogy mindenkit értek, aki szerette, és mindenkit, aki nem szerette. Herényi Károly, az MDF arca, tehát az ellenfél meg azt mondja: az, hogy mit kezdünk Horn Gyula emlékével, az nem magát Horn Gyulát fogja minősíteni, hanem az emlékezőket.
Most éppen egy új fordulóponton ott állunk, amikor minden tudatos és gondolkodó embernek érdemes elgondolkodnia azon, hogy hogyan is kerültünk ide. És persze, hogy merre tovább, milyen esélyekkel. Ez a könyv éppen azt kínálja fel, hogy legyenek támpontjaink. Még egyszer, utólszor, mert hogy innen más jön, az biztos.

