Aki olvasta egykor Szabó Zoltántól a Cifra nyomorúságot, Illyés Gyulától a Puszták népét, vagy a Magyarország felfedezése című sorozat köteteit a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben, jólesően állapíthatja meg: napjainkban ismét szerzők tucatjai kísérlik meg, hogy feltérképezzék a magyar valóságot. Pataki Ferenc a Fidesz „hosszú meneteléséről” írt lebilincselő tanulmányt, Vitányi Iván a feudalizmus továbbélését véli tetten érni, Ungváry Krisztián pedig „fasisztoid mutációnak” minősíti jelenlegi világunkat.

A Magyar Bálint bevezető tanulmányával megjelent Magyar polip első kötetének definíciója tavaly nem kis vihart kavart. Eszerint Magyarország posztkommunista maffiaállam, ahol voltaképpen lopakodó államcsíny történt – a többpárti demokrácia és az alkotmányosság látszatának leple alatt. Bár a figyelmes olvasó már akkor megalapozottnak érezhette az okfejtést, sokan mégis túlzónak, „sértőnek” titulálták a tanulmányszerzők elméleti alapvetését. („Elvégre a maffiózók mégiscsak bűnözők, a politikusok meg nem”.) A mostani második kötetnek sikerült elmélyíteni a korábbi érvelést, kiteljesíteni a politikai mondandót. Azt ugyanis, hogy nem szabad megrekedni a kormánykritikánál, hanem – társadalmi valóságunkkal szembesülve – átfogó rendszerkritikát kell gyakorolnunk.

A Magyar polip 2. még az elsőnél is színvonalasabb tudományos teljesítmény: a könyv lapjai enciklopédikus áttekintést nyújtanak arról a képződményről, amelyet hivatalosan a Nemzeti Együttműködés Rendszerének neveznek. De milyen is valójában a 2010-es évek Magyarországa? Hol élünk?

A posztkommunista magyar államot átvilágító több mint húsz tanulmányszerző nem megbélyegezni akar, hanem felállítani egy cáfolhatatlan diagnózist, amelynek segítségével kidolgozható lesz a gyógymód. Azért folyamodnak a „maffia”-hasonlathoz, mert annak jegyei illenek rá leginkább az észlelt jelenségekre. Könyörtelen telitalálat a tekintélyelvű miniszterelnök és a Keresztapa párhuzama, aki – akárcsak a Coppola rendezte legendás filmben – lekötelezett és kritikátlan vazallusokkal veszi körül magát. A családi-baráti kapcsolatok szövevényének burjánzása (a „szervezett felvilág”) nem a „rossz kormányzás” következménye, hanem egy tudatos építkezés gyümölcse. Az orbáni keresztapa-modell mindamellett nem kizárólag magyar sajátosság, hanem vonásai megtalálhatóak mindazokban a kelet-európai („posztkommunista”) országokban, ahol megbicsaklott a demokratikus átalakulás. A rendszerváltásban csalódott tömegek jobbnak látják, ha szolgai alkalmazkodással, olykor vallásos hevülettel beállnak a „vezér”, a „vezénylő tábornok” mögé, aki „tudja, mit akar”.

Ám ha ezek a rajongó balekok beleolvasnának a Diktátorok kézikönyvébe (Mesquita-Smith), könnyen megértenék, hogy a kedves vezető semmit sem talál fontosabbnak a hatalom megszerzésénél és megtartásánál.

A múlt negyedszázad csalódásaiba belefáradt tömegek 2010-ben és az azt követő években rezignáltan, vagy lelkesen a Nemzeti Együttműködés Rendszer védőszárnyát választották. Nem sejtve, hogy a „poligarchák” (politikus milliárdosok) játékszerévé, vagy áldozataivá válnak. Volt, aki haszonélvezője lett a háttérben folyó bandaháborúknak, „leesett” neki valami az államosított, megszerzett javakból, földekből, trafikokból, de a politikai strómanok között is akadt később kárvallott. Félreállították, ha csalódást okozott a Keresztapának.

Nem könnyű és főként nem szívderítő olvasmány a Magyar polip 2., ahogyan már az első kötet sem volt az. A cselédmentalitás visszaépítéséről, vagy az önkormányzatok államosításáról, az oktatáspolitikáról szóló fejezetek felvetik a kérdést: végül milyen társadalomfejlődést fog eredményezni az így kialakuló értékrend? (Viszont némi derűlátásra adnak okot a mostani civil mozgalmak, amelyek mintha már „átlátnának a szitán”.)

Csakhogy egyelőre befelé megyünk ebbe a rendszerbe, még ha az utóbbi hetekben csökkent is valamelyest a kormánypártok támogatottsága. De időközben túl sokan sodródtak egzisztenciálisan függő helyzetbe, tőlük sok „hősiességet” elvárni nem lehet. Mindamellett az alárendelt, „cselédsorba” taszított emberek közül napjainkban már egyre többen lepődnek meg a történteken, a tegnapinál nagyobb mai pofonon.

A lélegezető gépen tartott, domesztikált ellenzéki pártoktól a maffiaállam kritikusai nem sokat várnak. A kötet szerzői – Békesi Lászlótól Ripp Zoltánig, Dessewffy Tibortól Vásárhelyi Máriáig – mindössze a hajszálpontos diagnózis felállítására vállalkoztak. Nekik köszönhetően remélhetőleg minél többen megértjük, hogy nem csupán „puha diktatúrában” élünk, hanem (sajnos) demokratikusan megválasztott autokráciában.

Olyan maffiaállamban, amelynek vonásai nem illenek sem az ország uniós tagságához, sem nyugatias kötődéséhez.