A Frankfurter Allgemeine Zeitungban az elemzés ott folytatódik, hogy Magyarország az utóbbi négy évben figyelemre méltó változásokon ment keresztül. Orbán Viktort győzelme óta bírálja a világ, mivel a tekintélyelvűséget és a nacionalizmust hirdeti, miközben módszeresen korlátozza az emberi jogokat. A magyarokat a kihalás által fenyegetett fajnak tartja, ellenben nem kér a multikulturális társadalomból. Az új alaptörvényben különleges helyet kapott a haza, a kereszténység, a család és a nemzeti büszkeség. A pluralizmus immár nem kívánatos, a médiát központosították, az egész állami sajtót homogenizálták.
Daniel Marc Cohn-Bendit, az Európai Parlament volt képviselője úgy gondolja, hogy Orbán becsavarodott; azon a véleményen van, hogy Magyarország igen komoly demokratikus válságot él át. A politikus úgy látja, hogy a kormányfő magyar Napóleonnak képzeli magát, és úgy viselkedik, mint egy kis helyi császár. Heller Ágnes filozófus úgy ítéli meg, hogy idehaza éles ellentmondás van a nagyzási mánia és a kisebbségi komplexus között.
Vagyis mintha nárcisztikus zavar lépett volna fel: a hatalom ugyanis egyrészről azt hangoztatja, hogy mi, magyarok vagyunk a legjobbak, a legnagyobbak, egész Európa virágai. A legjobb nemzet, amelynek mindig igaza van. Másfelől viszont ott áll, hogy folyton félreértenek bennünket. Senki sem akar rájönni, milyen jók is vagyunk.
A cikk következtetése az, hogy miért is tanuljon az ország a történelemből, mármint, hogy mit jelképez manapság egy kerítés. Miért ne ringassa magát abba a naiv hitbe, hogy egy fal képes bárkit is feltartóztatni. Miért ne adja meg az embercsempészeknek a meggazdagodás lehetőségét. Miért ne vonuljon a maga választotta elszigetelődésbe. A totalitásnak végül is elegendő saját maga.
Az írás azzal zárul, hogy a kormány egyik döntése értelmében leölik azokat a kutyákat, amelyeknek két hét alatt nem akad gazdája a menhelyen. A fehér isten állatszereplőit azonban elkapkodták az emberek.
Az Orbán-kormány, sajnos, megfeledkezik a saját történelméről és nem bizonyul Ausztria megbízható partnerének – mutat rá Paul Lendvai a Der Standardban. A kommentár feleleveníti, hogy a hála nem politikai kategória. Pedig 56-ban politikai és lelki fordulópont lett a háború utáni Ausztria történetében az, miként reagált a nemzet a magyar tragédiára. A példátlan segítőkészség és a világ közvéleményének mozgósítása nemzedékekre meghatározta a viszonyt a vasfüggöny mindkét oldalán.
Az osztrákok körében minden közvélemény-kutatás alapján a magyarok állnak az első helyen, mint a legkedveltebb szomszédok. Ki gondolta volna ezek után, hogy 26 évvel a határzár közös felszámolása után az Orbán-kabinet új Vasfüggönyt akar emelni a déli határon. De lehet, hogy másutt is. Hogy Budapest fel kívánta mondani a dublini rendszert, az felháborodott reakciókat keltett az államok közössége részéről.
Senki sem vitatja, hogy nagy bevándorlási nyomás nehezedik Magyarországra, de itt a szolidaritásról, a bizalomról és az együttműködésről, az érdekek egyeztetéséről és az uniós szabályok tiszteletben tartásáról van szó. A menekültügyben tanúsított provokatív eljárás, valamint a hatalom protekcionista intézkedéseinek sora is leginkább Ausztriát érinti az EU-tagállamok közül. Sajnos, az Orbán-kormány kiszámíthatatlan tényező, amikor a menekültek beözönlését kell megoldani.
