Akkor sem emlegettek lenyúlást, csak azt, hogy az árszínvonal meg a szolgáltatások minősége vonzóbb, mint a mi szúnyogcsípéses, békanyálas, romlott galuskás vidékünkön.
Mostanában megint nagy a ricsaj: lopják a Balatont. Vasárnaponként zárva az üzletek, egyre kevesebb a víz, a fürdőzők megisszák, vagy úszónadrágjukban, bikiniben viszik haza. Ezért manapság már több a Balaton Nyíregyházán, Kőszegen, esetleg Szerencsen, mint Aliga és Keszthely között.
Baj, persze, nincs, hiszen bármikor felállhat egy bizottság, tagjai veterán trafik- és földvédelmezők, vélhetően tetemes költségvetéssel, elnökkel, titkárnővel, szolgálati autóval, koncepcióval, projekttel, szóvivővel. Amikor már kiszáradt a tó, ez a bizottság fogja sivatagi áron árverezni, vélhetően gázszerelőknek, esetleg bányatulajdonosoknak.
Aztán, majd ha valami égi csoda segítségével, vasárnap is kinyitnak a boltok, özönvíz vet véget a szárazságnak, és csurig lesz a medence, akkor talán megértjük, hogy mi, miért történik. Nekünk csak annyi lesz a dolgunk, hogy kinyitjuk a térképet, azon a hosszúkás kék ponton áthúzzuk a Balaton nevet, és a helyére odaírjuk, hogy nemzeti magántulajdon.
Az atlaszt nem csukjuk be, újra és újra elővesszük, hogy sorban kitörölhessük az idejétmúlt dolgokat. Utódainknak így jelezzük, hogy egyszer nekünk is volt magánnyugdíjunk, festményünk, ifjúságunk, fővárosunk, országunk.
Vigyáznunk csak arra kell, hogy a törölgetésnél, ne folyjék ki tollunkból a tinta, mert bemaszatolódhat a kezünk…
