A Napi Gazdaság így összegzi az egy év főbb lépéseit: Már a bejelentés napján megjelent olyan elemzői vélemény, amely szerint a szabadságharcos Orbán-kormány valószínűleg a török útra akar lépni, azaz nem gondolja komolyan a megállapodást, hanem pusztán az egyeztetések lebegtetésével szeretné olyan mértékben befolyásolni a piacot, hogy onnan folyamatosan finanszírozható maradjon a magyar gazdaság.
Aztán teltek-múltak a hónapok. Mindig történt valami, amivel a piacok „elszöszölhettek” és a lapok írhatták a magyar sztori újabb fordulatait. 2012. március 8-án az MKIK gazdasági évnyitóján következett Orbán Viktor elhíresült kijelentése az IMF-ről: két hónapja ott ülök a tárgyalóasztalnál, csak nem jönnek. Orbán azt is hozzátette: szamárság, hogy nem akarunk megállapodni.
A nyáron végre volt valami hiteltárgyalás-féle is: az IMF−EB-páros képviselői Budapesten jártak július 17−26. között és szakértői egyeztetéseket tartottak, valamint az MNB és a kormány vezetőivel is találkoztak.
Ezt követően azonban elmaradt a valódi folytatás.
Bár a felek többször levelet váltottak, Budapest továbbra is adós a saját elképzelései részletes kifejtésével. Sokatmondóak Gerry Rice, az IMF külkapcsolatokért felelős igazgatójának november 1-jei szavai: az előrelépéshez és a következő tárgyalási időpont kitűzéséhez az kellene, hogy az Orbán-kormány világosan jelezze: az IMF-et és az EB-t értékes partnernek tekinti a reformkiigazítási folyamat tervezésében. A helyzeten az sem változtatott, hogy Brüsszel november 7-i országjelentésében részben rábólintott a magyar irányra, újabb hatékony lépéseket sürgetve a deficit csökkentésére.
A számos elemzés, találgatás a megállapodás lehetőségéről és várható időpontjáról a politikai és szakmai csatározások, valamint a sajtó kommentárjainak középpontjában állt. Ám az, hogy hazánk 30 évvel ezelőtt csatlakozott a Valutaalaphoz és a Világbankhoz, említés nélkül maradt. Az előzményekről és okokról sok információ kering ugyan – az érdeklődő az internetről akár könyvtárnyi anyagot gyűjthet össze –, egy érdekes összefüggés sehol sem található: Kína szerepe hazánk csatlakozásában az IMF-hez.
Erről 2003 szeptemberében szereztem tudomást, akkor, amikor Fekete Jánossal (1918-2009), a Magyar Nemzeti Bank egykori alelnökével interjút készítettem. Az alábbiakban a beszélgetésnek azt az máig nem publikált részét adom közre – szó szerinti átiratban – amit Fekete János mondott el nekem a „kínai kapcsolatról”.
„Szarvasról – ahol a Takarékpénztár irattárosa voltam – feljöttem Budapestre, és a Magyar Nemzeti Bank párttitkára lettem, és a devizaügyeket intéztem 1948-49-ben. 1950-ben felkeresett két kínai úriember. Elmondták, hogy az amerikaiak a koreai háború miatt lefoglalták az összes számlájukat, és nem tudnak importálni.” (A koreai háború 1950 és 1953 között a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Koreai Köztársaság (Dél-Korea), illetve szövetségeseik, egyrészt Kína és a Szovjetunió, másrészt az USA között zajlott. Ez a háború volt a hidegháború első fegyveres konfliktusa, valamint mind közül a legvéresebb is, mintegy 3 millió áldozatot követelt. – a szerk.)
„A két férfi azt kérdezte, vállalnám-e, hogy számlát nyissanak nálunk. Becsületesen elmondták, hogy már mindenki kirúgta őket, akihez ezzel a kéréssel fordultak – például az oroszok, bolgárok –, de senki sem vállalta. Eszembe jutott, hogy a szovjeteknek van Párizsban egy bankjuk, amelynek az elnöke, Charles Pilson, jó barátom volt. Mondtam: megpróbálhatom, hogy ezen a bankon keresztül akkreditíveket nyissunk. Pilson baloldali ember volt és elvállalta, hogy létrehoz egy csoportot, ahonnan nem szivárognak ki a hírek. Fegyvert nem, de mindenféle nyersanyagot vettem a kínaiaknak, ami kell háborús időben – ólom stb. Megvettük, amire a kínaiaknak szükségük volt, a Metalimpex külkereskedelmi vállalat útján. Az én feladatom az volt, hogy egy „baráti” kikötőbe eljuttassam az árut, ahonnan a kínaiak szállították tovább.”
„Azt hittem, hogy ez nem lesz nagy volumenű ügylet. A kínaiak számaihoz nem voltam hozzászokva. De végül nagyon nagy üzlet lett. Egy évig reszkettem, hogy nem lesz-e valami baj, de mindenütt olyan bizalmasan kezelték a tranzakciókat, hogy nem történt semmi.
Ezt követően újra felkeresett a két kínai. Mondták: Fekete elvtárs, most már béke van, és már exportálhatunk, importálni is szabadon tudunk, tehát elszámolnánk. Átutaltak összesen x összeget, kaptak y mennyiségű árut, és nekik maradt még, nem emlékszem pontosan, mintegy 20 millió dollárjuk. Megnéztem a kimutatásokat, minden stimmelt. Mondták, hogy a bankköltségeket nem látják felszámolva. Udvariasan azt válaszoltam, hogy hagyjanak békén, egy évig reszkettem, prémiumot akarnak fizetni? – és elküldtem őket, barátsággal. Ám a 20 millió dollárt ott tartották nálunk, még 1956-ban is. Ezzel részemről a dolog le volt zárva. El is feledkeztem a két kínairól.”
„Aztán bevezettük az új gazdasági mechanizmust. 1968-at írtunk. Egyszer csak kaptam egy meghívást, hogy öttagú delegációval utazzak Kínába. Én nem szeretem a kínai ételeket, tehát kihirdettem, hogy aki mindent megeszik, az jöhet velem, de csak olyan, aki mindent bír. Összeállítottam egy mindenevő delegációt, és elutaztunk Kínába. Már a pekingi repülőtéren éreztem, hogy baj van: piros szőnyeg és nagy fogadtatás volt. Kiderült, hogy azok közül, akik nálam jártak annak idején, az egyik közben pénzügyminiszter-helyettes lett, és mindenkinek elmesélte, hogy én milyen nagy ember vagyok. Különleges fogadtatásban részesítettek. Akkor a People’s Bank of China kormányzója, Csen-wu Hua asszony, a kommunista párt politikai bizottságának a tagja volt. Hozzá is elvittek, ő pedig a miniszterelnökhöz, szóval „királlyá koronáztak”. Kiderült, hogy azért, mert annak idején én olyan rendes voltam velük. Felvetették, hogy hátha lehetne hasznosítani a magyar reformokat. Tartottam több előadást, főképp a mezőgazdaság, a háztáji nagyon izgatta őket. Ha valakik hasznosították a magyar tapasztalatokat, azok a kínaiak voltak. Aztán hosszú idő telt el.”
A beszélgetés további része elé egy kis magyarázat kívánkozik. A hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek elején a magyar gazdaságpolitika a belső kereslet fenntartását, a lakossági fogyasztást csak külföldi kölcsönökből tudta finanszírozni, ami a két olajárrobbanás hatásának a „lenyelése” miatt is rohamosan gyarapodó államadóssághoz vezetett. Az ország valutatartaléka mindössze hatheti importhoz elegendő összegre zsugorodott, holott a szakirodalom hathavi importnak megfelelő mértékű tartalékot tekintett optimálisnak. Nőtt az adósságteher, megkezdődött a rövid lejáratú betétek kivonása. Ezért már a hetvenes évek végén felvetődött, hogy a devizahelyzet konszolidálása végett szükséges lenne a csatlakozásra az IMF-hez és a Világbankhoz, hogy onnan a pénzpiacinál kedvezőbb feltétellel jussunk hitelhez.
Fekete János így folytatta: „Be akartunk tehát lépni az IMF-be, de nem volt rá pénzünk. Kellett 100 millió dollár. Havasi Ferenc (az MSZMP Politikai Bizottságának a gazdaságért volt felelős egykori tagja – a szerk.) írja a könyvében, hogy Fekete a kínaiaktól szerzett valahogy pénzt. Nos, ez a következőképpen történt: írtam egy táviratot a kínaiaknak, hogy kérek hat hónapra, vagy egy évre 100 millió dollárt. Két napig vacakoltak, hogy kicsoda, micsoda, miről van szó, aztán jött a távirat, hogy menjen ki valaki aláírni. Bakó Edét, a közgazdász jobb kezemet küldtem ki, hogy nézze meg, mit akarnak vele aláíratni. Felhívott rémülten, hogy itt van egy papír, hogy 100 millió dollárt kapunk egy évre, de nincs odaírva, hogy mennyi a kamat. Mondtam, hunyd be a szemed és írd alá.
Megkaptuk a 100 millió dollárt, és beléptünk az IMF-be. Az IMF közgyűlésén, amikor a felvételünkről szavazni kellett, felállt a kínai delegátus és azt mondta, hogy Magyarország a legkiválóbb, és melegen ajánlják a felvételünket. Korábban arra, hogy egy kínai felszólaljon ilyen ügyben, nem volt példa. Ők tagjai voltak az IMF vezetőségének, a People’s Bank of Chinanak volt egy helye az állandó tagok között és ő nagy beszédben méltatta Magyarországot. „Szentté” avattak bennünket, és simán felvettek, mindenki ránk szavazott. Befizettem a 100 milliót, aztán visszakaptam hitelbe, azt visszafizettem a kínaiaknak. Kérdeztem, hogy mennyi a kamat, mondták, barátság is van a világon. Nem fogadtak el kamatot. Így lettünk az IMF tagja.”
Epilógus gyanánt pedig Fekete János így zárta a visszaemlékezését: „Csen-wu Hua ma már a Bank of China tiszteletbeli elnöke – és ez a bank 2002-ben létrehozta a Bank of China (Hungária) Rt. bankot, egyedüli bankjaként Kelet-Közép-Európában.”
