Bár a pillanatnyi gazdasági és politikai, kontinentális és hazai tények ismeretében kötetének címe inkább lehetne az: „Merre tart Magyarország, merre tart Európa?” Mégpedig annak a sajnálatos ténynek a tudatában, hogy nagyon is úgy látszik: a két „merre tart” ma korántsem jelenti még alapvetően fontos kérdésekben sem feltétlenül ugyanazt a főirányt. Sőt: e sorok egyik-másik olvasója talán joggal érzi úgy, hogy e recenziónak a szerzője még a valóságnál is visszafogottabban fogalmaz. De úgy véli, van rá magyarázata: Balázs Péterrel együtt nemcsak félti Európát, de a nemzetközi és hazai gondok ma különösképpen viharos óceánjának hullámverésében is bizakodik: abban, hogy a történelem által a legutóbbi száz évben különösen bőségesen szolgáltatott intő tapasztalatok s a célszerű józanság közös érdekei erősebbek az ellenérdekeknél. Így az „öreg kontinens” és benne Magyarország közösen végül mégis csak elkerüli a mostanság oly sűrűn fenyegető politikai és gazdasági jéghegyeket is – és biztonságos
révbe ér.

Amihez – ezt ma a közgazdaság nyelvén „fenntartható fejlődésnek” és „versenyképességnek” nevezik – Balázs hosszú távra érvényesnek, igazán európai receptnek tekinti az integrációt és modernizációt, most és 2011-et követően is. Abból kiindulva, hogy az állandó igazodási pont „a nemzetállamokra szétaprózott európai földrész darabjainak okos egyesítése” volt és marad. Még akkor is, ha még a földrész működőbb felének, nyugati államainak, az EU-magnak, s köztük még a legerősebbeknek is az egymás sarkába lépő krízistémák megoldását szolgáló válaszai a legújabb válságsorozatban csak viszonylag következetesek és kétségkívül lassúbbak a kelleténél. Magyarország pedig eközben – „elrugaszkodik”, saját úton és „sajátosan”.

Talán ezekért lehetne e könyv találóbb címe mégis ez: „Mi lesz veled Európa, mi lesz veled, Magyarország?”

Mert nehezen vitatható: Balázs Péter könyvének egyik sajátos tanulsága, hogy sok minden láttán, ami Európában, határainkon belül és túl ma történik, nemcsak Batsányi János Párizsra vetett „vigyázó szemei” nyílnának kerekre. De akár a honfoglaló Árpád fejedelemé is: mert ő Nyugat felé tartott, amikor Vereckénél belépett a Kárpát-medencébe.

És nem kifelé Európából…

Összességében azonban a könyv szerzője a ma élő szinte valamennyi nemzedék számára a megszokottnál is bizonytalanabbnak tetsző jövőt illetően diplomatikusan ugyan, de „mértéktartóan derülátó” Európa és Magyarország nézőpontjából egyaránt. Erre két magyarázata van:

Európaiként az, hogy „Az európai integráció valamennyi korábbi kísérletnél eredményesebbnek ígérkezett a modernizációs megkésettség pótlására, mind a szükséges többletforrások mozgósítása, mind az eredmények gyors elérése tekintetében. Pozitív normákból nincs hiány, ám éppen az éretlen demokráciával és a szuverenitás homályos emlékeivel érkező új tagállamok döbbentették rá a modellgazdákat arra, hogy nem elég a formális kötelezettségvállalás. Az európai földrész okos egyesítésére az integrációs keret tűnik
alkalmasnak: az uniós foglalat egyszerre kínál gazdasági hasznot és politikai békét a sokféle
nemzet és kultúra számára”

Magyarként pedig, hogy „jó lenne végre visszatérni Európába, az út már szabad!”

Egyáltalán: van másik civilizált út itt és most Európában?