Ám Trumpék nem, és ez előreláthatólag az átlagpolgárokat sújtja majd leginkább. Pl. amikor az új elnök olyan diktátorokat támogat majd, akik szerinte taktikai szövetségesek a civilizációk háborújában. Ugyanakkor Szíriában nem sok változik majd, mert Washington óvakodik attól, hogy kihívja maga ellen Iránt. A régióban egy sor tekintélyelvű rendszer beáll majd az új irányvonal mögé, de követik azt olyan jobbos európai kormányok is, mint a magyar és a lengyel. Továbbá Merkel és a francia jobboldal elnökjelöltje is.
Viszont ez azzal jár, hogy elidegenednek a Nyugattól azok a muszlimok, akik megvetik a dzsihadistákat és országuk demokratizálódását szorgalmazzák. A nagy terrorszervezetek ugyanakkor új erőre kapnak mind a térségben, mind Nyugaton.
A Die Zeit feltűnőnek tartja, hogy a világban egyre több vezető politikus magasról tesz a diplomácia bevett szabályaira és nyíltan, útszéli hangon leszólja a másikat. Trump és Putyin pont így jár el, a nacionalizmus mindenütt nyomul. Oroszországban, Kínában és Törökországban a nemzeti nagyságra épülő sovinizmus elnyomja a vágyat, hogy békében éljenek a szomszédos államokkal. Magyarországon és Lengyelországban már tekintélyelvű nacionalisták kormányoznak. Ezekben a szereplőkben az a közös, hogy kiközösítik és lejáratják az idegent, a mást, a szerintük fenyegetőt. Így akarják megszerezni, illetve megtartani a hatalmat. Mindent kimondanak, ami a másikat lekicsinyli, illetve őket nagyobbá teszi, bár igazából ilyen eszközökkel nemigen lehet befolyásolni a másik felet, csak éppen nem látható, mi volna az ilyesmire a helyes reakció. Ha ugyanabban a hangnemben válaszolnak, az csak ront a dolgon. A direkt diplomácia, tehát amikor, nyugodtan, tárgyszerűen kifejtik a saját álláspontot, csak hosszú távon lehet eredményes. Éveket is igénybe vehet.
Feltűnő, hogy manapság hány új arc forog a nemzetközi politikában, olyan fazonok, akik évszázadokon semmilyen szerepet nem játszottak, ám most azt kémlelik, hogy a diplomáciát miként használhatják fel a társadalomi átalakítására. Fontos szereplő a sajtó, valamint a civil szféra is, legújabban pedig az internetes aktivisták. Valamennyi nyomást tud gyakorolni a kormányokra. Ily módon vége a diplomácia állami monopóliumának, előretörnek a dilettánsok. A tekintélyelvű politikusok gyakran masszív propagandát sorakoztatnak fel a bírálatokkal szemben. Mint pl. Oroszország, amely úgy igyekszik elterelni a figyelmet Szíriáról, hogy Európát pokolnak állítja be, amelyet elárasztanak a terroristák és a menekültek. Profi kampányokkal akadályozza meg a nyílt vitát.
És akkor még ott van a tudatos tabutörés. Washingtonban nem a diplomaták válogatták ki, hogy fontossági sorrendben ki gratulálhat elsőként a megválasztott elnöknek, a véletlen döntött. Aki előbb telefonált, az beszélhetett vele. Ez a fajta hozzá nem értés lényegesen kiszámíthatatlanabbá teszi a külpolitikát, amely mind inkább nélkülözi a bevett formákat, megszegi a szabályokat és durván agresszív.
A Der Standard kommentárírója nem ért egyet azzal, hogy Ausztriában az elnökválasztás után be kell temetni az árkokat, mert ahol nyíltan megvívják a politikai csatákat, ott óhatatlanul feszültségek vannak, nem is kicsik. Erre szinte az összes demokráciában lehet példát találni. Ugyanakkor Olaszországban legutóbb Berlusconi hirdette meg, hogy elsimítja az ellentéteket, amelyeket amúgy a Forza Italia populista hatalomátvétele keltett. Mintha Mussolini éledt volna újra. Nagyobb sikerrel próbálkozik viszont Orbán Viktor, bár az eredmény még nem biztos. De az látnivaló, hogy csakis diktatúrákban lehet betemetni az árkokat. Az embereket vakondokokká és mezei pockokká fokozzák le, de ettől még megmaradnak az ellentmondások. Mi több, még élvezni is kellene a megosztottság előnyeit, amíg nem lőnek az „árkokból”. De a lényeg az, hogy Van der Bellen győzelme cáfolta az állításokat, amelyek szerint Ausztria fasiszta ország. Az elnökválasztás a liberális demokrácia zászlaját emelte magasra. Így most a két kormánypárt összeszedheti magát, ideértve, hogy a szociáldemokraták egy időre a borospincékbe szoríthatják vissza a burgenlandi Orbán-rajongókat. De a vita folytatódik Európáról, a gazdaságról és a menekültekről.
A Der Standard elemzése úgy látja, hogy 2016 Putyin éve volt, csakhogy az elnök olyan szövetségeseket szerzett a Nyugaton, akik nem biztos, hogy a hasznára válnak. Az biztos, hogy az Egyesült Államokban az ő favoritja futott be, a legújabb bizonyítékok szerint részben az orosz titkosszolgálat közreműködésével. Lassan elfogadottá válik a Krím és a Donyeck-medence megszállása, a nemzetközi jog nem gátolja a Kremlt. Aleppo bombázása azt igazolta, hogy az orosz államfő megúszhatja még a háborús bűncselekményeket is. Az uniót ugyanakkor alaposan meggyengítette a brit kilépés, a populista pártok megerősödése. Jól jön Putyinnak az OPEC-megállapodás, de a legfőbb, hogy az idén súlyos, ha nem megsemmisítő csapást szenvedett a liberális világrend, amely a jogállamra és a nemzetközi együttműködésre épül. Ez azért fontos az államfőnek, mert ő abban veszélyt lát korrupt uralma szempontjából. Ám a helyzete minden presztízssiker ellenére bizonytalanabb, mint ahogyan látszik. Hogy Oroszország beleavatkozott az amerikai választásokba, az nagy botrány és döntő módon meggyengíti Trump pozícióit. Rámehet a barátság Moszkvával. Európában pedig heves reakciók várhatók, ha az elnök megpróbál tőkét kovácsolni az eredményekből. Mert a tagállamok egységesen fel fognak lépni, ha az oroszok közvetlenül fenyegetik a földrész érdekeit. És Trump alatt sem hagyja az USA, hogy a Kreml a kiszolgálójává tegye.