…És ugyanezt lehet elmondani Schengen és Dublin ügyében is, itt az uniós partnerekkel szemben vállalt kötelezettségről van szó, még ha a szerb határ mentén létesített kerítés bírálatokat kelt is. A szerző azzal érvel, hogy a magyar bevándorlási politika megítélése sok esetben felszínes, a megértéséhez nem elegendő a gazdasági tényezők számbavétele, a könyörület, vagy a Genfi konvenció, tekintettel kell lenni a magyarok kulturális, történelmi és lélektani tapasztalataira is. A migránsok háromféle módon lehetnek tagjai egy társadalomnak: a befogadással, a beilleszkedéssel és a beolvadással, bár utóbbit elutasítja a multikulturalizmushoz ragaszkodó nyugat-európai elit. Általános a nézet, hogy valaki akkor lehet egy nyugati közösség teljes jogú tagja, ha tiszteletben tartja a törvényt és fizeti az adót.

Ám igazából az alapok jóval mélyebbre nyúlnak: át kell venni a szokásokat, a bizalmat, az erkölcsi normákat és magatartásmintákat, azaz asszimilálódni kell. Schöpflin szerint azonban a multikulturalizmus a párhuzamos társadalmaknak ad lökést, egymással vetélkedő kötődésekhez vezet.

A beolvadást – univerzalista elbizakodottságában és gőgös önhittségében – elutasítja a liberális paradigma. Ez történelmileg abból ered, hogy a liberalizmus azt hiszi: legyűrte minden ellenfelét. A 18. századtól kezdve sikeresen a pálya szélére szorította a kereszténységet, mint az európai erkölcsiség fő forrását. Majd legyőzte a fasizmust, két évtizeddel később pedig búcsút mondott a marxizmusnak. A 90-es évek végén azután azt gondolta, hogy véget kell vetnie az etnikai nacionalizmusnak. Ez a háttere annak, hogy ilyen elnéző az iszlámmal szemben. Hiszen ha sikerült nyugdíjba küldeni a kereszténységet, akkor miért ne lehetne ugyanezt megtenni az iszlámmal, ám itt be van programozva a viszály.

Ilyen háttér előtt többes kihívás, amit Magyarország tesz. Elutasítja a liberális egyetemességet és ragaszkodik ahhoz, hogy a keresztény értékek ugyanannyira érvényesek, mint a világi, liberális normák. Alkalmazza a jogállamiságot és továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az előbbre való az irgalomról szóló rizsánál. A magyar nemzet megőrzését igazolásként tekinti politikája számára. Nem csoda, hogy a nyugati liberálisok, és frontharcosaik a médiában megvetik Magyarországot, és még csak nem is próbálják megérteni. Végül pedig annyit, hogy a menekültválságban Magyarország önállóan jár el. A szemrehányások egy része több mint valószínűleg éppen annak tulajdonítható, hogy a nyugat nem szereti, ha a kelet-európaiak úgy viselkednek, mint más európai államok. Azaz nem mint alárendeltek, hanem mint a történelem cselekvő tényezői.    

Tovább tart a feszültség a két uniós szomszéd: Magyarország és Horvátország között – tudósít a Neue Zürcher Zeitung. Szijjártó Péter azt vetette a horvát kormányfő szemére, hogy az megsértette az megsértette a magyarokat, amikor az országot Európa vakbelének nevezte. Az ügy miatt berendelték a külügyminisztériumba a budapesti horvát nagykövetet. A kétoldalú viszony a múlt hónap közepén romlott meg, amikor a magyar fél lezárta szerb határt, és ezzel Horvátország felé terelte a menekülthullámot. A horvát hatóságok azóta naponta több ezer migránst visznek a magyar határra, ahonnan a magyarok az osztrák határra szállítják tovább őket. Az Orbán-kormány többször is megvádolta Zágrábot, hogy az képtelen kezelni a válságot, és azzal fenyegetőzött, hogy megakadályozza a horvátok schengeni belépését. A vitába a pártpolitika is belejátszik: Milanovics szociáldemokrata, ellenfele, Grabar-Kitarovics államfő nyíltan jó kapcsolatokat ápol a nemzeti-konzervatív magyar kormánnyal.

A müncheni Süddeutsche Zeitung részleteket közöl Tóth Krisztina „Akvárium“ című művéből, amely németül a bécsi Nischen Kiadónál jelent meg. Az idézett rész arra világít rá, hogy Magyarország már jó ideje a mindennapjaiban is megtapasztalja a vad rasszizmust, a külföldiek lépten-nyomon beleütköznek a gyűlöletbe. Pl. amikor az élelmiszerboltban két fiatal, amúgy kifogástalan külsejű eladólány arról társalog, hogy miért nem lövik egyszerűen bele a menekülteket a tengerbe. Vagy amikor a taxisofőr azzal üti el a dugóban a várakozás perceit, hogy mocskos hordákról beszél, amelyeket egy nagy sátorba kellene terelni, majd rájuk engedni a gázt. És ugyanezt kellene tenni a hajléktalanokkal is.