Másról, nem a hét botrányáról akartam írni, azért is, mert untam már, de valahogy úgy jártam, mint a focista a kényszerítőző passzokkal, a Menczer–Magyar-ügy folyton elém gurult. Persze, főleg azért, mert a NER képtelen szabadulni embere verőlegényi teljesítményétől, úgy jár vissza rá, mint a rabló, aki kevesli a zsákmányt. És abban igaza is van, hogy a préda gyér. De valahogy ezt nem akarja elhinni.
Mintha egy csodafegyvert építgettek, csiszolgattak volna egy ideje. Sokat vártak tőle, Magyar végre-valahára történő kiiktatását, de minimum egy idol, vagy ahogy ők mondják, egy illúzió szertefoszlását követői körében. De csak egy döglött akna sikeredett, már megint. Ezért jelennek meg egyre hosszabb, a viselkedését magyarázó bejegyzések a kommunikációs igazgatótól, ezért szólalnak meg sorban a NER prominensei a kormányfőig bezárólag, és ezért készülnek utcai riportok főleg fideszes szavazókkal. A kedvencem, ami egyébként az Index egyik címe volt: „Menczer próbált vele szépen beszélni, de a Péter nem akart”.
Menczer jelenése egyébként „új nóvum” volt, hogy a népnyelvet is behozzuk kicsit a dologba, amennyiben egy macsó társadalom előtt próbálták meg Magyart férfiként megalázni. A projekt ezért – úgy tűnt föl – sikerre volt ítélve. Az utca vége felől ím közeleg egy volt focista, sportriporter, aki amúgy a politikai pályán a képviselőségtől az államtitkárságig pallérozhatta verbális képességeit, ám ez férfias tulajdonságaiból semmit nem vont le, így már az utca végéről közölheti üvöltve a véleményét a „kicsi”-ről. „Amikor a kidobó kolléga olyan erotikusan átölelte a nyakadat, kicsi, kaptál levegőt?” – kérdi a szórakozóhelyi konfliktusról a kommunikációs igazgató, aki észre sem veszi, hogy a kidobóembereket kollégáknak nevezi. A „kicsi” pedig, aki ezt megadóan elszenvedi, nyilván alacsony, gyenge, szinte lányos. Menczer tavaly már próbálkozott ez ügyben, amikor Magyar napszemüvegét nőinek nevezte.
Mármost egy ilyen ember az erőt kultiváló magyarok szemében csak vesztes lehet, vagy talán nem a vak komondorok országában élünk? A vesztes pedig, bár beszól Menczernek, lökdösődik is egy kicsit, de egymás túlbeszélésének sokkjában végül mégis inkább énekelni kezd. Hát nem egy lúzer? A kommunikátor úgy érzi, ez diadala csúcsa, gyengeségnek veszi, holott Magyar épp ezzel kerüli ki, hogy beteljesítse, ami a provokáció célja: Menczer Magyar általi megtámadását, főleg a gyerekei undorító politikai hasznosítása után.
Lesznek közvélemény-kutatások a dologról, és biztos vagyok abban, hogy bár a válaszadók Magyarral szemben is kritikusaknak bizonyulnak, de a szépen felépített, Menczer személyes, megfélemlítő jelenlétére alapozó akciót sikertelennek, sőt kontraproduktívnak fogják ítélni. Fontos, hogy miért.
Amit Magyarnak is tudnia kell: a támogatói nem őt védik, amikor kiállnak mellette, hanem saját magukat. A hitüket, a bizalmukat abban a sikerben, amit fél év alatt ők, Magyart is meglepve, felépítettek M.P. körül. Ezzel megteremtettek egy erőt, a népszerűséget tudniillik, ami a Tisza Párt vezetőjét ma még pajzsként védi, és az agitáció és propaganda verőlegényei épp erről a pajzsról pattannak le, bár még mindig nem értik, miért. Ezért verik bele a fejüket azóta is, hátha mégis széthasad.
A népszerűség azonban fogyóeszköz, az erőt intézményesíteni és sokszorosítani is kell, hogy akkor is megjelenjen, ha Magyar épp nem tart országjárást. És nem tarthat örökké. Az egyszemélyes show azért kopik magától is, de a karaktergyilkolódás folyamatos féligazságai is állandó mikrolyukakat ütnek a pajzson. Egyetlen ember pedig csak egy ígéret lehet, a beteljesítés nem. Nincsenek Messiások. Viszont nem kellenek hősök sem, bármilyen fennkölten tudnak is elbukni. A támogatóknak élők kellenek, és győztesek, sokan.
Az idő addig is fogy. Menczer túlságosan hozzászokhat ahhoz a mondatához, amit Magyarnak üzent, hogy tudniillik, itt vagy nekem, kicsi. Majd újra felkereslek.
És erre mások is rákaphatnak. Hogy majd felkeresik, akinek nem tetszik a képe. És tesznek is arról, hogy letöröljék róla a mosolyt.