A magyar nép legjobb képviselői 164 évvel ezelőtt követeléseik 12 pontjából a sajtószabadságot tették az első helyre. Nem véletlen, hogy szervezetünk, a több mint 4000 tagot számláló, legnagyobb magyar újságíró szervezet, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) a rendszerváltás idején március 15-ét választotta a szabad Magyar Sajtó Napjává. Ebből az ünnepi alkalomból 2011 decemberében újjáválasztott elnökségünk egyfajta helyzetértékelést szeretne adni, s rögzíteni kívánja főbb céljait.
Az utóbbi évek egyértelmű tapasztalata, hogy a magyar média – függetlenül attól, hogy közszolgálatot lát el, vagy piaci viszonyok között funkcionál – a szükségeshez képest alulteljesít. Ez igaz mind az írott, mind az elektronikus termékek jelentős részének minőségére, mind a tájékoztatás szakszerűségére. A rendszerváltás óta az egymást követő kormányok a mai napig nem tudták feloldani a sajtó szabadsága és a szükséges, törvények által meghatározott szabályozás közötti ellentmondást. Különösen érvényes ez a közszolgálati médiára, amely a magyar nyelvű médiatér kis hányadát tölti csak ki. E részaránnyal a nemzet számára tartalmilag bemutathatatlanok a kormányzati és közigazgatási törekvések, hitelesen megjeleníthetetlen a közvélemény hangja, átadhatatlan a nemzet és a világ kulturális öröksége. Emellett a közmédiánál jelentős probléma az időről időre visszatérő kiegyensúlyozatlanság, a sokirányú és hiteles tájékoztatás hiánya.
A hatalomban egymást követő politikai elit mindeddig a szükségesnél nagyobb befolyást akart gyakorolni a média felett. Visszaélve a médiamunkások kiszolgáltatott helyzetével és a törvényhozói hatalommal, ezt, különösen napjainkban, nagyjából sikerül is megvalósítania. Pedig a nyilvánosság hiányosságai a demokrácia működését alapjaiban veszélyeztetik!
A közmédia a rendszerváltás időszakában a legnagyobb társadalmi bizalmat élvező nemzeti intézmény volt, s a szabad, független, kiegyensúlyozott, normatívan finanszírozott nemzeti közmédia megteremtése a rendszerváltás egyik legnagyobb ígérete. E céltól soha nem voltunk távolabb. A MÚOSZ ezért átfogó társadalmi és szakmai vitát kezdeményez és hirdet a nemzeti közmédia mint alkotmányos társadalmi alapintézmény rendeltetéséről és szükséges működtetési formáiról. Nem szem elől tévesztve annak egyik legvédtelenebb részét, az adófizetők pénzéből működtetett, önkormányzati finanszírozású helyi médiát sem. A saját szakmai területünkön szeretnénk megszakítani azt a folyamatot, amelyben a nemzet alapkérdéseit a lényegében ellenőrizetlen politikai elit csatározásai döntik el; s rendre rosszul.
A MÚOSZ az elmúlt években számtalan javaslattal szolgált a médiaszabályozással kapcsolatos törvények előkészítésekor. Sajnos ezeket a javaslatokat a törvényhozók többnyire figyelmen kívül hagyták. A szövetség azt a célt kívánja a jövőben elérni, hogy szakmai kérdésekben a többi újságíró szervezettel együtt megkerülhetetlen legyen. Ezért napirendre tűzi az önszabályozás kérdését. Az önszabályozás – a garanciák és a lehetséges szankciók kódexbe foglalásával – alapot teremthet a társszabályozás mai oktrojált rendjének újragondolására.
Az utóbbi évek gazdasági válságai nyomot hagytak és hagynak Magyarországon a piaci viszonyok között működő elektronikus médiumokon és a nyomtatott sajtón egyaránt. A pénztelenség, a szegénység leginkább a kulturális javak fogyasztását szorítja vissza, kevesebben vásárolnak újságot, folyóiratot. Az online média s ezzel az ingyenesség térnyerése is felerősítette a versenyt a piacon. Ebben a helyzetben a tulajdonosok, a menedzsmentek mindent megtesznek, hogy csökkentsék a költségeiket, másrészt olyan tartalmat igyekeznek szolgáltatni, ami szerintük leginkább kielégíti a piaci igényeket. Mindkét törekvés sújtja az újságírókat: a költségek csökkentése egyet jelent a létszámleépítéssel, a fizetések csökkentésével, a vélt piaci igények kielégítése pedig a minőségi újságírás ellen hat, és gyakran olyan feladatok elvégzésére is kényszeríti őket, amelyek ütköznek az újságíró etikával. Kiszolgáltatott helyzetüket tovább növeli, hogy gyakran nincs munkaszerződésük, e „számlaképes” újságírókat szinte semmi sem védi.
A MÚOSZ elnöksége rögzíteni szeretné, hogy a tulajdonosoknak, a menedzsmenteknek, az újságíróknak, de még a fogyasztóknak is egybeesik az érdekük: jó minőségű, etikus, a tájékoztatás és a szórakoztatás igényeit egyaránt kielégítő médiatermékekre volna szükség. Ennek érdekében a MÚOSZ a jövőben ágazatközi érdekegyeztető fórum megteremtését kezdeményezi, amelyben részt vehetnek a csatlakozó újságíró szervezetek, a szakmai szakszervezetek, a menedzsmentek és a tulajdonosok képviseleti szervezetei. A MÚOSZ elnöksége úgy határozott, hogy amíg ez létre nem jön, azzal is segíteni fog a frissen elbocsátott kollégáknak és kényszerű helyzetbe került szakmatársainknak, hogy számukra állandó jogi tanácsadást szervez.
A MÚOSZ elnöksége felismerte és vállalja azt a felelősséget, ami az újságírói hivatás lényegét, a nyilvánosságot, a szólás szabadságát, a humanista értékek védelmét, a nemzeti nyelv és kultúra fenntartását a demokratikus európai jogállam, a parlamentarizmus és a politikai váltógazdálkodás, az alkotmányosság normáihoz köti. Fellépésünk elkötelezett az Alapszabályunkban deklarált értékek mellett, ezért a jogállam, a demokratikus képviselet és az alkotmányosság határait semmiféle körülmények között nem kívánjuk átlépni. Ám e határok között a jövőben mindent elkövetünk azért, hogy visszaszerezzük szakmánk jó hírét, becsületét, és mindenekelőtt hitelességét.
A Marczius Tizenötödike tartalma
Hivatásunk a nyilvánosság – a MÚOSZ Elnökségének állásfoglalása
Miurnusz: A Köztársaság Közmédiája (Gondolatkísérlet)
Balázs Péter: Úttévesztés újra (Külpolitika)
Pálfy G. István: Szétszakítottságunk vámszedői (Határon túl)
Szentpéteri Nagy Richárd: A jövő múltja (Alkotmányosság)
Majtényi László: Az alkotmányosság esélye (Jogtudat)
Benda László: Arculatunk március idusán Bécstől Brüsszelig (Országkép)
A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata –
Bibó István hagyatékából
Kéri László: Politikai kultúra a második évtizedben (Politika)
Ripp Zoltán: Az orbáni rendszerváltás és a legitimáció (Jogrend)
Rauschenberger Péter: Helyreállítható-e a liberális demokrácia mint közjószág? (Állammodell)
Lázár András: Korán temetett mozgalom (Érdekképviselet)
Nahalka István: Az életre tanít? (Közoktatás) Média, háború (Sajtószabadság) –Mérték Médiaelemző Műhely
Bajomi-Lázár Péter: A sajtószabadság hét feltétele (Szólásszabadság)
Fleck Zoltán: Bírói hatalom a köztársaság rendjében (Jogszolgáltatás)
Zsolt Péter: A tájékozódás zavarai (Köznyilvánosság)
Simonovits András: A nyugdíjrendszerekről (Társadalombiztosítás)
Bíró András: Romák nélkül nem megy (Nemzeti alapkérdések)
Ferge Zsuzsa: Kiút: Honnan – hová? (Szociálpolitika)
Petschnig Mária Zita: Unortodox tévelygések (Gazdaságpolitika)
Mellár Tamás: Fegyverszünet és konszolidáció (Gazdaság)
Várhegyi Éva: El a kezekkel a bankrendszertől (Pénzvilág)
Szigetvári Viktor: Az új választási rendszer politikai hatásai (Népképviselet)
Tóth Zoltán: Az előválasztás intézményéről (Demokráciatechnikák)
Mihályi Péter: Menteni, ami menthető… (Egészségügy)
Schilling Árpád: Kultúra a boncasztalon (Színház)
Földiák András: Felhívás a szabadság közös építésére
A www.alkotmanyozonemzetgyules.hu internetes oldalon március 13-a után a fentiek mellett a kiadványhoz kapcsolódó egyéb tartalmat is talál az olvasó. Egyebek mellett letölthető lesz a Marczius Tizenötödike 1989 tavaszán megjelent előképe, valamint néhány most született, de a nyomtatott kiadványban nem olvasható szöveg: így Sz. Bíró Zoltán energia- és Raskó György agrárpolitikai tárgyú, valamint Lukács Andrásnak a hazai közlekedési viszonyokat elemző tanulmánya, végül Varga Lászlónak az érdekegyeztetés jövőjéről szóló személyes hangvételű írása.
A Marczius Tizenötödikét a MÚOSZ szakmai közreműködésével a Postai és Hírközlési Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (PHDSZSZ) adja ki. Kezdeményezte és szerkesztette: Enyedi Nagy Mihály.
MéM: az új médiarendszer
a parlamenti demokrácia felszámolásának főpróbája
Ugyanakkor ma már azt is látjuk, hogy a médiaszabályozás átalakításánál a kormányzat mindazokat a hibákat elkövette, amelyek más ágazatokban is meghiúsították az unortodox megoldások hatékony érvényesülését. A legsúlyosabb hiba az volt, hogy a kormánypártok egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt a szélesebb környezetet, amelyben döntéseiknek működniük kellene.
Párhuzamosan futó szálak
A médiaszabályozás és a médiarendszer átalakítása a kormányváltást követően azonnal elindult, egyszerre két, mind a mai napig párhuzamosan futó szálon. Az első hír az új kormány médiapolitikájával kapcsolatban az volt, hogy a nyilvánvalóan Fidesz-közeli – miniszterré választásáig Fellegi Tamás többségi tulajdonában lévő – Infocenter.hu Zrt. felvásárolta az IKO Média Holding Zrt-t, és ezzel 31%-os tulajdonosává vált az RTL Klubot működtető M-RTL Zrt-nek. Az ügylet végül pénzügyi okokból meghiúsult – a piaci pletykák szerint az ügylethez hitelt nyújtó banknak a bankadó hírére történő visszalépése miatt –, de a piac lerohanása egyáltalán nem ért véget.
Ezt követően 2010 nyarán elindult a médiaszabályozás átalakítása. Az ezzel kapcsolatos első törvénytervezetek júniusban a parlament elé kerültek. A kereskedelmi és a közszolgálati médiát felügyelő intézményrendszer átszabása már nyáron megvalósult, a médiatartalmakra vonatkozó korlátokat és kötelezettségeket előíró „médiaalkotmányt” ősszel fogadta el az Országgyűlés. A nyilvánosság kizárásával, illetve a legnagyobb piaci szereplők nem transzparens bevonásával előkészített új médiatörvény tervezetét 2010 novemberében nyújtották be, a törvényt 2010. december 21-én a kormánypárti képviselők meg is szavazták.
Formális és informális eszközök
A Fidesz-KDNP médiapolitikájának legalább olyan fontos elemei az informális, mint a formális eszközök. Sőt e médiapolitika legfontosabb célja, a piaci viszonyok és a nyilvánosság tartós átalakítása, illetve a széles tömegeket elérő csatornák totális ellenőrzése a formális szabályozási eszközök nélkül is megvalósítható lett volna. A váratlanul nagy hazai és nemzetközi figyelmet kapott médiatörvények valójában hátráltatói lettek e célkitűzés megvalósításának, és sokkal inkább szolgálták személyes ambíciók kiteljesítését, mint a Fidesz érdekeit. Az egyébként védhetetlen törvények végső soron elősegítették a médiapolitikai szándékok leleplezését és az ezekkel szembeni határozott állásfoglalást, sőt Európa-szerte a sajtószabadság állapotának és az alapjogok érvényesítésének újragondolását indították el.
Az elfogadott médiatörvények – amelyeket koncepciójában és részleteiben is sokan és sokféleképpen kritizáltunk – a médiarendszer működésének olyan kereteit rögzítik, amelyek a szerkesztőségek és az újságírók számára kiszámíthatatlan működési feltételeket, a médiatulajdonosoknak és a reklámpiaci szereplőknek igazodási kényszert hoznak. A közönség pedig, különösen annak a digitális médiához korlátozott hozzáféréssel rendelkező része kiszolgáltatottabbá, manipulálhatóbbá válik.
A bizonytalan tartalmú rendelkezések, a kilátásba helyezett súlyos szankciók, a médiahatóság széles – bár az Alkotmánybíróság által érdemben szűkített – eljárási jogkörei, valamint a hatóság politikai egyszínűségéből eredő jelentős kockázatok együttesen akkor is egyes információk és álláspontok eltűnésének veszélyét jelentik, ha a kifogásolt rendelkezéseket soha nem alkalmazzák. A sajtószabadságon a legmélyebb sebet ejtő szabályozási megoldást, a nyomtatott és internetes sajtótermékek médiahatósági ellenőrzését azAlkotmánybíróság alapvetően helybenhagyta, bár jelentősen szűkítette a hatósági eljárással fenyegetett jogsértések körét.
A médiatörvények összességében mégis inkább szabályozási kudarcnak tűnnek. Ez részben abból ered, hogy a médiahatóság sajátos jogértelmezései a legnyilvánvalóbb jogsértéseket vonják ki a szabályozás alól , részben pedig abból, hogy jogalkotó súlyosan alábecsülte a médiarendszer ellenálló képességét. Ez az ellenálló képesség köszönhető azoknak az újságíróknak és szerkesztőségeknek, amelyek – vagy a rendszerváltás tapasztalataira, vagy éppen azok hiányára, a szabadság megkérdőjelezhetetlen bizonyosságára támaszkodva – nem hagyták működésbe lépni a csendes meghunyászkodás reflexét, és köszönhető annak a technikai változásnak, amely minden hibája és gyengesége ellenére korábban elképzelhetetlenül széles tömeg előtt nyitja meg a nyilvánosságban való aktív részvétel, és egyúttal az alternatív tájékozódási forrásokhoz való hozzáférés lehetőségét.
Ebből nem csak az következik, hogy meg kell tanulnunk hosszú távon együtt élni a kuruc.info-val, hanem például az is, hogy a kormányzat nem formálhat büntetlenül a saját képére egy Petőfi-verset . Ma már az is világos, hogy a nyilvánosság elleni támadás olyan casus belli volt, ami az Európai Unió „ okoskodó aggodalmaskodása” előtt utat nyitott a kormányzat egész politikájával szembeni fellépésre.
A Médiatanács és a közszolgálati médiaszolgáltatók függetlensége, a médiaszolgáltatási jogosultságok pályáztatásának átláthatósága és ellenőrizhetősége, a médiakoncentráció, különösen a média-kereszttulajdonlás korlátozásának hiányosságai semmilyen jogi felülvizsgálatnak nem voltak tárgyai. Nem véletlen azonban, hogy e kérdések a külföldi kritikák meghatározó elemei. Amellett, hogy megteremtik a médiarendszer teljes átalakításának lehetőségét, súlyos bizalmi válsághoz is vezetnek: lehet-e egyáltalán Magyarországon pártatlan és szakmai médiahatóságot létrehozni, van-e esélyünk valódi, hiteles közszolgálati intézményrendszert felépíteni a régóta halmozódó romokból, a piaci szereplők megalkuvásai nem vezetnek-e a nyilvánosság teljes elértéktelenedéséhez?
A médiatörvény a médiaszolgáltatási jogosultságok pályáztatására, illetve a médiakoncentrációra vonatkozó szabályokkal maga is megteremti a médiapiac átalakításának lehetőségét, de az egyszínű és ilyen módon teljesen átláthatatlan Médiatanácsnak alapvetően nincs szüksége a törvény segítségére. A minden esetben vita és ellenszavazat nélkül eldöntött pályázati eljárások – ez a működési mód egyébként a hatóság egész tevékenységére jellemző – kiválóan szolgálják a jobboldali médiavállalkozások terjeszkedését, adott esetben meglehetősen vitatatható jogi eszközökkel . Ezzel párhuzamosan sikeresen iktatják ki a politikai vélemények vagy a kereskedelmi érdekek küzdelmében ellenfélnek tekintett szereplőket; lásd a Klub Rádió ügyét , vagy éppen a Class FM-nek konkurenciát teremteni képes Rádió 1 pályázati kudarcait.
Durván korlátozó nyilvánosság-modell
A médiapiaci folyamatok alakításához a pályázati eljárásokon túl más hatósági és piaci eszközök is rendelkezésre állnak. E sorba illeszkedik az Axel-Springer/Ringier fúziót visszaható hatályú rendelkezés alapján,meglehetősen gyenge szakmai érvekre támaszkodva megakadályozó, a Népszabadság helyzetét gyengítő médiahatósági határozat, az ingyenes lapok piacán domináns pozíció kialakítása , továbbá az állami reklámpénzek, és ezzel közvetve a teljes reklámpiac – sajnos a korábbi kormányok gyakorlatából jól ismert – átirányítása a meghatározott szolgáltatókhoz.
Abban nem hozott újdonságot a Fidesz-KDNP médiapolitikája, hogy egyszerre démonizálja és lenézi a médiát, amelynek uralása kollektív világképében a hatalom előfeltétele és velejárója, és amely ugyanakkor szerinte értéktelen és romboló tartalmakkal önti el a nyilvánosságot. A médiapolitika legfőbb céljának, a valóban széles és politikailag kevésbé tudatos tömegeket elérő csatornák ellenőrzésének a lelepleződése is inkább csak a médiarendszer átalakítása fülkeforradalmi lendületének következménye; e célkitűzés nem idegen a korábbi kormányoktól sem. Az átalakítás módszereinek brutalitása azonban példa nélküli, nélkülöz minden eleganciát.
A médiahatóság egypártisága, a kézivezérelt, mégis teljesen kaotikus közszolgálati intézményrendszer , a baráti médiavállalkozások piaci helyzetének stabilizálása és ezzel párhuzamosan a szabályozás látókörébe kerülő ellenzéki médiumok ellehetetlenítése, az újságírók és a szerkesztőségek bizonytalanságban tartása, sőt a körülbelül egymillió – jelenleg kizárólag a két országos kereskedelmi televízió és az m1 vételére képes – választópolgárt érintő digitális átállás elhalasztása is a tájékozódás és a választás szabadságát durván korlátozó nyilvánosság-modell építését szolgálja.
Ugyanezek a módszerek akárcsak tíz évvel ezelőtt egy végtelenül torz, a demokráciát megbénító nyilvánosságot hoztak volna létre. Az Európai Unió és a digitális világ tagjaként azonban tartós siker nem érhető el. Feltéve, hogy a következő kormányzat nem háborúzni akar a médiáért és a médiával, és képes lesz túllépni a rendszerváltás egyik nagy kudarcán. Akárki is jön két vagy hat év múlva, nem folytathatja ott, ahol 2010-ben abbahagytuk.
