Erről az időszakról meglehetősen keveset tudunk, csupán az Akadémia Bölcsészet-tudományi Kutatóközpont Történet-tudományi Intézete Világtörténet című lapjának 2005-i évfolyamában jelent meg egy húszoldalas munkaVámos Péter kutató tollából. A jelen kiállítás anyagát pedig Valerie Komor, az Egyesült Államokban élő Komor család leszármazottja, levéltáros bocsátotta rendelkezésre, amelyet először Sanghajban láthatott a közönség.
A Távol-Keletre menekültekről írja Vámos Péter: „A holokauszt túlélőinek körében is kevéssé ismert, hogy 1938 tavaszától 1941 decemberéig, az Anschluss és a második világháború csendes-óceáni hadszínterének megnyitása közötti időszakban közel húszezer kelet- és közép-európai zsidó talált menedéket… Sanghajban, a világ akkor talán legnemzetközibb városában. Kelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének története az elmúlt években a kutatók figyelmét is felkeltette. Michael W. Blumenthal egykori sanghaji menekült, aki Jimmy Carter elnöksége idején az Egyesült Államok pénzügyminisztere volt, a történészek érdeklődését így magyarázza: «ez elsősorban érdekes és fontos történet, amelyet azért kell újra elmondani, mert furcsa és lehetetlen mese. Érdekes a különleges helyszín miatt, és fontos, mert az emberek olyan vegyes csoportjáról szól, akik a holokauszt túlélői voltak a világnak ebben az eldugott sarkában».”
Sanghaj az első ópiumháborút követően, 1842 óta szabad kikötő volt, a fennhatóságot a britek és a franciák gyakorolták a város felett. A külföldi telepesek, a 19. század végétől a magyarok is fellendítették a város életét, mely hamarosan Ázsia gazdasági és pénzügyi központja lett. A gyors urbanizációval az engedményes (nyugatiak által lakott) területeken 1865-től az utcákat gázlámpák világították meg, a lakásokban 1881-től telefon és villanyvilágítás működött, 1883-tól pedig bevezették a vizet is. Az első automobil tulajdonosa magyar üzletember, Leinz Lajos volt. „A külföldi jelenlét központja a Huangpu rakpartján a Bund volt, ahol máig birodalmi hangulatot idéző neoklasszicista épületek sorakoznak.”
Hugyecz László (1893–1958), besztercebányai születésű építész az akkori Távol-Kelet legmagasabb épületét tervezte meg 1930-ban, a 22 emeletes Park Hotelt. Hugyecz orosz fogságból szökött Sanghajba 1918-ban. Saját építészirodájában 1925-től már 30 alkalmazott dolgozott, fele részt kínai. Mindvégig részt vett a zsidók megsegítésében: 1942-ben sanghaji magyar konzul lett, 1948-ban költözött át az Egyesült Államokba, és 1958-ban Berkeley-ben hunyt el.
„Sanghaj nyitva állt a külkereskedelem előtt, és az 1930-as évekre a világ egyik legnagyobb kikötőjévé vált… – írja Vámos Péter. – Lakossága ekkor megközelítette a négymilliót, a külföldiek száma pedig a százezret…. Sanghajban olyan alakok is békében élhettek, mint az „igazi Trebitsch”.
Trebitsch Lincoln, azaz Trebitsch Ignác Pakson született 1879-ben, ortodox zsidó szülők második fiaként. Eseménydús élete folyamán volt keresztény misszionárius Kanadában, anglikán presbiter Kentben, liberális képviselő a brit parlamentben, hadurak tanácsadója Kínában, német ügynök mindkét világháborúban, élete utolsó szakaszát pedig buddhista szerzetesként élte le Sanghajban.
A sanghaji zsidó közösség első tagjai bagdadi szefárd kereskedőcsaládok, mint a Sassoon, a Kadoorie, a Hardoon, az Ezra és az Abraham család fiai, mintegy hétszázan „az angolok támogatását élvezve hamar gazdag kereskedőkké váltak, és előbb-utóbb brit állampolgárságot is kaptak”. A „Kelet Rotschildjai” óriási birodalmat hoztak létre. 1929-ben építették a77 métermagas, art deco stílusú Sassoon-házat irodákkal, szállodákkal.
Vámos Péter: „A zsidó bevándorlás második hullámában, a századfordulótól kezdve Oroszországból askenázi zsidók érkeztek …számukra Sanghaj inkább menedék volt, hiszen …legtöbbjük a bolsevik forradalom utáni polgárháborús időszak pogromjai elől menekült a Távol-Keletre.”
„A zsidók harmadik csoportja olasz, német és japán luxusgőzösökön érkezett Sanghajba… A látszat ellenére azonban e közép-európai kereskedők és értelmiségiek nem kalandvágyból hagyták el berlini vagy bécsi otthonaikat… a náci Németországból menekültek. Számukra Sanghajon kívül nem volt más lehetőség” – idézet Vámostól, amely ekként folytatódik:
„A negyedik csoportot mintegy ezer lengyel zsidó alkotta… köztük a Mir Jesiva rabbijai és diákjai – közel 250 ember – Lengyelországból előbb Litvániába utaztak, onnan a Szovjetunión keresztül Japánba, Kobéból Sanghajba, ahol egészen a világháború végéig folytathatták a Tóra tanulmányozását, amíg végre eljutottak Brooklynba.”
„A hitleri Németország antiszemita politikájának már 1933-tól kezdve egyik eleme volt a zsidók emigrációra kényszerítése. A nemzeti szocialisták célja a zsidómentes (Judenrein) ország megteremtése volt…” Előbb gazdasági szankciókkal, később fizikai bántalmazásokkal, állampolgárságuk megfosztásával sújtották őket. A nyugat-európai országok és az Egyesült Államok nem nyitották meg határaikat a zsidó bevándorlók előtt. Vámos: „Akkoriban a világnak csupán egyetlen pontja volt, ahol a beutazáshoz semmiféle vízumra, rendőrségi igazolásra, menlevélre… nem volt szükség. Ez Sanghaj, a nyitott város volt.”
Japán, Ázsia nagyhatalma „a 19. század vége óta terjeszkedő politikát folytatott Kínával szemben. 1932-ben a Kvantung hadsereg elfoglalta Mandzsúriát, ahol Mandzsukuo néven bábállamot hozott létre”. A Népszövetségből (az ENSZ elődjéből) kilépett, és a németek felé sodródott; 1936-ban aláírta az antikomintern paktumot, majd 1938-ban a kulturális egyezményt; 1940-ben Németország, Japán és Olaszország létrehozta a tengelyhatalmakat.
Az 1937-ben kitört a japán–kínai háborúban a németek Kínának szállítottak fegyvert, méghozzá Csang Kaj-sek táborába, de csak 1938-ig. Kínával a diplomáciai kapcsolatot Berlin csak 1941 nyarán szakította meg.
Japánban nem létezett antiszemitizmus, Hitler fajelmélete sem talált követőkre, mert az ázsiai népeket alacsonyabb rendűnek tartotta a németeknél. Japán mégsem mert ujjat húzni Hitlerrel, ezért a menekültáradatot korlátozta, de tudomásul vette a korábban letelepedettek jelenlétét. „Ahogy a menekültek száma nőtt – 1939 közepére elérte a tízezret – a japán hatóságok és a Sanghaji Városi Tanács… szigorító intézkedéseket hoztak a további bevándorlás korlátozásának érdekében… a város vezetése el akarta kerülni, hogy a menekültek jelenléte a város külföldi lakosságára túlzott anyagi terhet rójon… sok kérelmezőt elutasítottak” – írja Vámos Péter.
Az érkező „menekülteket… a segélyszervezetek képviselői teherautóra rakták, és a Sir Victor Sassoon tulajdonát képező fogadóközpontba, az Embankment Buildingbe vitték… ha nem volt ismerősük”, aki szállást adott volna nekik. „Az első helyi segélyszervezet a nemzetközi bizottság volt, amelyet 1938 augusztusában hozott létre néhány régi sanghaji magyar (köztük Hugyecz is). A bizottság költségvetése jórészt Sassoon pénzadományából származott. A menekültek Komor-bizottságként ismerték, a szervezet tevékenységének irányítója ugyanis a Sanghajban élő magyarüzletember, Komor Pál volt”. Megjegyzendő, hogy Komor Pál (1886–1973) és családja az első világháborúban egymillió koronát ajándékozott a Magyar Vöröskeresztnek. A Komor Charity Fund alapítójaként és a Magyar Segélyalap elnökeként 1924 óta működött Sanghajban. Komor „olyan kétségbeesett emberekkel foglalkozott, akiket otthonaikból elűztek, javaiktól megfosztottak, és akik anyagi forrásaik végére értek”. Adományokat gyűjtött, iskola alapot hozott létre, óvodát, bölcsődét létesített, munkához segítette a menekülteket, 1939 óta nyilvántartást vezetett, ami akkor kötelező volt. Komor Pál aláírásával a menekültek személyi igazolványt kaptak, amelyet a kínaiak és a japánok is elfogadtak. Nyilvántartásában 1941 elejéig 15 469 személy szerepelt.
A menekültek a kevésbé elegáns Hungkou negyedben kaptak átmeneti szállást, ahol ingyenkonyha működött. 1941 decemberéig a menekültek többsége megtalálta a helyét Sanghaj gazdasági életében, de sokan nyomorogtak, mégis voltak lapjaik, színházi előadásaik, koncertjeik.
Életükben alapvető változást okozott az első csendes-ócáni háború kirobbanása. 1941 decemberében a japán hadsereg bevonult Sanghajba, és ellenőrzése alá vonta az egész várost, sőt, a külföldiek lakta részeket is. A menekültek körülményei rosszabbodtak, a zsidó szervezetek forrásai elapadtak. A brit és az amerikai katonákat letartóztatták, fogolytáborokba küldték. A megszállók a szövetségesek vállalkozásait bezáratták, így az ott dolgozó zsidók elvesztették az állásukat. Német követelésre 15 ezer zsidót hontalanná nyilvánítottak, majd gettókba zsúfolták őket, korlátozták a szabad mozgásukat, bár a kényszerlakhelyet nem védte szögesdrót, engedéllyel kiléphettek a kapukon. A környékbeli kínai lakosság barátságosan viselkedett velük. Az orvosokat és a mérnököket engedték dolgozni. Az elszegényedett emigránsok élete 1943 telén még nehezebbé vált, az ingyenes étkeztetést napi háromról egyre csökkentették, nem volt fűtésük. 1944 elejétől az amerikai segélyszervezet Svájcon keresztül megint tudott pénzt küldeni, akkor javult az ellátás.
A szövetségesek előretörésével Sanghajt is bombatámadások érték, mert a japánok a gettóba hadianyag-raktárt és rádióállomást telepítettek. A támadásoknál sokan vesztették életüket, ezrek megsebesültek.
A japán kapituláció, 1945. augusztus 15. után néhány nappal Csang Kaj-sek kuomintangistái elfoglalták a várost, a zsidók ezután szabadon mozoghattak, de pénzük nem volt. A háború befejeztével a menekültek, mivel értesültek a holokauszt eseményeiről, hazatérni nem kívántak, Amerikába, Kanadába, Új-Zélandra vagy Izraelbe mentek tovább. Az oroszok maradtak volna, ezt viszont a kínai polgárháborúban Mao Ce-tung kommunistái nem engedték.
A tanulságos kiállítást mindenkinek látnia kell! Komor Pál hagyatékából néhány tárgyat a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum őriz, ezeket is most megtekinthetjük.
