Pozsgai Zsolt eredetileg Boldog bolondok címmel írta meg játékát, amely 2003-ban, a Prófétakeringő című, Napkút által kiadott kötetben látott napvilágot. Mozart nyilvános élete tartalmaz annyi konkrétumot, amiben a szerzők megkapaszkodhatnak, de érzelmi és magánéletéről kevés a megbízható forrás, ez tehát szárnyaltathatja a szerzők fantáziáját. Így tette ezt a világhírű Amadeus írója, Peter Schaffer, amikor Salieri lelki válságával ütközteti Mozart zenei talentumát, és így tesz Pozsgai Zsolt is, aki Mozarték bécsi lakásába, Mozart halálának ismert estéjére, 1791. december 5-re, a Constanze Weberrel folytatott halálos szerelmes-féltékeny kitárulkozásba koncentrálja a fiktív játékot. A szerző eléggé kiemeli Mozart betegségét és nagy fejét is, aki időnként epilepsziás jellegű görcsöktől, kitörésektől, és néha nehezen koordinálható kéz- és lábmozgásoktól szenved, ezekkel hol megbotránkoztatva, hol elszórakoztatva az őt körülvevő embereket.
A darab életéhez hozzátartozik, hogy magyarul a rákosligeti Gózon Gyula Kamaraszínház mutatta be 2003-ban, Angyal Mária rendezésében, Iván Ildikó, és Viczián Ottó előadásában, de még azon évben német nyelven debütált Grácban, a Landesarchiv Sommer Theater produkciójában, Rosie Belic és Nicholaus Lechtaler játékával. Azóta is számos helyen vitték színre mind magyar, mind német előadásokban.
Mielőtt az előadás értékelésére rátérnék, még egy irodalmi-zenei fogalomra szeretnék kitérni, és ez a rondó (rondeau). A szó eredete a ’kör’ fogalmára utal, benne van a körtánc és az, hogy egy-egy visszatérő refrén közé ékelődnek az azonos rímű, járulékos sorok. Ebben a darabban a jelenbe visszatérő jelenetek adják a visszatérő „refrént”, és a múlt szerelmeiben kalandozó történések a beékelt részeket. Így folyik ez a párjátékos „körtánc” apróbb variációkkal, de hasonló tartalommal előbb a férfi, majd a nő életéből, de mindig visszatérve a közös jelenükbe.
Rátérve a látott előadásra: Gaál Ildikó színpadát egy ágyszerű emelvény uralja. A szerző által feltüntetett néma szereplő, a Zongoristalány itt már nincs meg, egyetlen zongoraszék jelöli ki a hangszer helyét. Játszhatna itt, mondjuk Mozart egyik tanítványa, utalva rá, hogy azért ilyenek is voltak, s akkor konkrétabban utalhatnának őrá Wolfi első szavai: „Cisz!!! Cisz, az istenbe már, cisz!!! Hülye kis kurva” –, de Gaál Ildikó úgy érzi, hogy Mozart agyában ez már csak egy zavaró momentum, mert az ő elméjében már régóta a be nem fejezett munka: a Requiem Dies Irae tételének harmóniái lüktetnek, dübörögnek tisztán, mint az ítélet, a Harag Napja közeledése. Ő egy ismeretlen árnyalakkal társalog, hiszen a zenét is csak ő hallja, ami még félelmetesebbé teszi a szituációt. Ebbe a félig valós, félig hagymázos állapotba lép be a feleség, Costanze a váratlan jó hírekkel: a mindig pénzzavarral küszködő család problémái megoldásának reménybeli felvillantásával.
Ekkor Mozartban felébred valami arról, hogy csak tisztán szabad átlépni, hazugságok nélkül – ilyen az utolsó kenet felvétele is. Kimondott szó alig van, inkább csak utalás arra, hogy itt a megtisztult átlépés a gazdagabb, megbecsültebb életbe, vagy a halál öröklétébe történik-e, de a Mozart életét ismerőknek világos, hogy ez a vég előszobája. A férfi egy gyónásjátékot ajánl: a Varázsfuvola Éj Királynőjének gyűrűje segít bármely alakot ölteni, és visszalépni a múltba. És a gyűrű felkerül az asszony ujjára, aki mindaddig, amíg ez rajta van, a múlt asszonyai képében lép elénk.
Először, mint a mester, Haydn felesége, akit egy 14 éves csodagyerek udvarol körbe. Ő egyfelől az énekesnőt látja, aki számára élményt jelentett első opera előadásakor, de azért már van benne szexuális fűtöttség is. Az asszony akár a testi kapcsolatba is belemenne, ha a fiú felnőttebb és gyakorlatiasabb lenne, de így nem kell neki, elutasítja.
A rövid rezonőri visszatérés után a játék folytatódik. Constanze most a 16 éves Resl kisasszonyt kelti életre Salzburg hegyei közt egy kiránduláson. Az álmodozó, mégis realista lány felsőbb körökből való, kapcsolatuk tehát megreked a kamaszszerelem szintjén.
Újabb gyűrűforgatás, és a sikeres szerző már Améli pékleány meghódításán fáradozik. Most ő van eggyel feljebb a társadalom grádicsán, mégis a lány mond ki fontos társadalmi igazságokat arról, hogy az ember külső és belső megjelenése között milyen párhuzamok, vagy ellentétek lehetnek. Mégis a pezsgős csábítás sikeres, és a lány teherbe, s ezzel együtt szégyenbe is esik. Az öngyilkosságból is úgy mentik vissza. Pedig Mozart szerette őt, csak hát kötelességei előbbre valók. Így sorsára hagyta…
Constanze – már a jelenben – megdöbben a hallottakon, mert azt hitte, ő szült először gyereket Mozartnak. De a játék folytatódik.
Az unokahúg Marianne-nal folytatott levelezésből már a fojtott erotika süt elő. Kívánják egymást, és abban is sok tragikomikus humor van, hogy míg a zeneköltő egy szajhával való sikertelen kalandjáról számol be, addig Marianne a férjével folytatott örömtelen aktus közben vágyakozik Mozart ölelésére. Mindenesetre a fantáziált orgazmushoz legalább eljutnak; de arról a darab nem szól, hogy sor került-e a tényleges együttlétre is.
A feleségben felébred a féltékenység, és a szokásos fölösleges faggatózás, hogy a házasságuk előtt volt nők mennyire élnek még férjében? És ismét fordul a gyűrű, ezúttal Aloysiát, az operaénekesnőt látjuk. Itt már a házasság gondolata is megjelenik, csakhogy a lány zsidó családból származik, ami Leopold papának nem tetszett volna. Miközben egy szerepen vitatkoznak, a lány beajánlja Mozartnak a húgát, Costanze-t aki vele ellentétben rajong a zeneköltőért. A feleséggé lett húg pedig ebből rájön, hogy kommendálás, és nem szerelem első látásra volt a kapcsolatuk kezdete. És elhatározza: ő is vallani fog a múltról. De még mindig Mozartét látjuk.
Maria Theresia Paradis vak zongorista nő, Mozart egyik tehetséges interpretálója, aki már a házasság után jelenik meg a zeneszerző életében. Úgy intézi, hogy a férfi hazakísérje és segítsen neki levetkőzni, ahogy a társalkodónője szokta, mert néha férfit is szeretne érezni. Így csábítja el Mozartot, ami viszont a feleség, Constanze felháborodását kelti, mondván, hogy gusztustalan egy ilyen nővel lefeküdni. És elérkezik az ő vallomásainak ideje, a varázsgyűrű pedig átkerül Mozart ujjára…
A csúnya és gusztustalan pénzkölcsönzőnél, Puchbergnél vagyunk, akinek Mozarték tartoznak, de mégis kellene újabb összeg egy párizsi utazáshoz. Constanze felajánlkozik neki, majd többször is odaadja magát, Mozart pedig rádöbben, hogy milyen pénzből tudott ő az operabemutatóira elmenni.
(Ismét Constanze-on a gyűrű: most egy Theresa nevű bárónő tanítvány, aki rajongásában öngyilkosságot akar elkövetni, látva Mozart boldogságát és a maga boldogtalanságát, de az mégis megmenti. Emlékezetem szerint ezt a jelenetet törölték a látott előadásból.)
Az újabb színváltáskor Constanze egy fiatal, 16 éves magyar nemes férfivá avatásával vigasztalódik, aki ráadásul Mozart tanítványa. (A történelmi körtánc visszajut arra a pontra, mikor Mozart mesterének, Haydnnak a feleségét akarta elcsábítani.) A fiatal Thuróczy még feleségül is venné őt, de a nő – a nagy korkülönbség miatt – erre már nem hajlandó.
A gyűrű ismét a feleség kezén van. Josepha grófnő, az énekesnő szeretné, ha Wolfi otthagyná a feleségét, és Prágában maradna vele, mert így boldogtalannak látja, és ő még a gyógyíttatásában is segítené, és méltóbb társak lennének, mint Mozart és Constanze. A feleség most a szokásosnál hosszabb csehországi ottléteket kéri számon férjén.
A gyűrűváltás után Constanze egy orvosprofesszornál töltött napok után van, mert nagyon megviselte Mozart prágai kalandja Josephával. Bár az orvos szeretője lett, készül vissza Bécsbe, egyre betegebb férje fogadására. Az orvos el tudná fogadni az asszonyt, de csak itt, a fürdőhelyen, mert már nem kívánkozik máshová. Constanze továbbra is szereti Mozartot, és esetleges halála után sem kívánkozik ide vissza. És ez a szerelem kölcsönös az átéltek után is, ezért Mozart az operabemutató után haza készül, pedig Josepha férje már beleegyezett a válásba. De a szerelem mindig összehozza őket, és most nevetve konstatálják a másik számára furcsa kalandjaikat. Már most, a szegénységben elkezdik tervezni a jobb módú jövőt. Csak épp a zeneszerzőnek már fogytán az ereje, s miközben meghal, kezében ott egy búcsúlevél… a Marianne-hoz írt vallomással.
Nagyon izgalmas ez a héja-nász szerelem, amit Pozsgai Mozart halála köré felépít. Mégis, nekem tetszenek azok a változtatások, amelyekkel Gaál Ildikó a darabhoz nyúl. Említettem már a Zongoristalány szerepének elhagyását, de azt még nem, hogy a szerző számos dalt is elénekeltet a szereplőkkel. Valószínűleg az indokolatlanul megnyújtaná magát az előadást, ráadásul tudjuk, hogy Mozart az utolsó percéig lázasan dolgozott a Requiem befejezésén. Logikusabb tehát, hogy gondolatait teljesen az töltse ki, felülírva minden korábbi életepizód más zenéit.
Érdemes elgondolkozni a szerelem személyes módozatain is. Mozart érzelmileg túlfűtött egyéniség, aki egyfelől tudatában van önnön zsenialitásának, másfelől azoknak a megaláztatásoknak, amelyek rangtalanságából és anyagilag kiszolgáltatott helyzetéből fakadnak. Valószínű tehát, hogy legalább a lehetséges nőktől (énekesnők, tanítványok, rajongók) igyekezett behajtani azokat a szerelmi adományokat is, amelyek némileg kárpótolták.
A nők hajlamosak elhinni azt, hogy szeretni, pláne egyszerre, egy időben csak egy embert lehet. Csak épp ez nem igaz, különösen nem egy felfokozott érzelmi világban alkotó művész esetében. Nagyon is hihető, hogy a zeneköltő valóban úgy érezhette nem egyszer, hogy szerelmes abba, aki jó vele, aki sikerre viszi a művét stb. és ettől még nem kell kevésbé szeretnie a feleségét, vagy akár más városban élő más kapcsolatát. A nők ezt persze vitatják, pedig ésszerűbb volna szembenézniük azzal, hogy ez bizony létezhet, függetlenül attól, hogy akár közös gyerekkel is magukhoz kötötték a férfit.
A másik fontos momentum a nemiség. A nem szerelmi alapon köttetett házasságok korában nők ezrei éltek úgy, hogy nemi örömökhöz csak szeretőik által juthattak, de attól azt még ugyanúgy igényelték, mint a mai nők. Csak épp bevallani, beszélni róla nem volt ildomos. Constanze „félre lépéseinek” az oka – legalább is a darabban – mindenekelőtt egy-egy probléma megoldására irányul. Nála a nemi örömszerzés csak másodlagosan bukkan fel, ezért is érti meg kevésbé férje „félre lépéseinek” mozgatóit, ezért is hasonlít mindent dühös féltékenységgel önmagához. Míg a férje által kapott örömök visszajönnek a mozarti zene nagyszerűségében, az ő kapott kis örömei nem „hasznosulnak” így. Tehát a férfi és női másság ebből is előjön, Gaál Ildikó pedig érzékeny női lélekkel Constanze lelkére hangolta az előadást. Ez a legkevésbé sem baj, sőt érdekes árnyalatokat vetít a darabra és a jellemekre.
A szereplőválasztás tökéletes. Kökényessí Ági nőiessége a fiatal lánytól az érett asszonyig végig tökéletesen hiteles, szépsége ugyanúgy érvényesül, mint a megélt női színek által belevitt egyéniségek. Ez a két szerep nem csupán oldalszámban jelent mindkettőjüknek komoly memoritert, de számtalanszor egy mozdulatot elkezd, egy mondatot befejez valaki, de a folytatás, a következő mondat már mástól hangzik el, és ezt a nézőnek pontosan kell tudni kódolni. Itt nem Ádám és Éva vándorol színről színre, de a jelen és a múlt torlódik egymásra, mint a zajló jégtáblák. Öltözékváltás, átsminkelés nincs, mégis tudnom kell, mikor melyik szereplőt látom. Ezt csak ilyen remek átváltozó képességgel, halálos biztos szerepértelmezéssel tudja megoldani bárki is.
És Kökényessy Ági arca, teste, hangja, játéka végig bírja ezt a bűvészmutatvány kaméleonságot. Ráadásul testközelből. Mert a kamaraszínpadon minden látszik. A női test izgalmi állapotának nincsenek olyan feltűnő jegyei, mint a férfi esetében, de jelen esetben a vágy és gerjedelem állapotait ugyanúgy érzékeljük nála is. Igazán szenzációs szerep ez a művésznő pályafutásán.
Hasonló jutalomjáték-élvezettel alakítja Mozartot Almási Sándor. Az ő szerepének nehézsége, hogy a jelenetek többségében ugyanazt az embert kell színre vinni, csak különféle életkorokban, míg partnernője általában váltogathatja a karaktereket. Neki ráadásul a betegség megnyilvánulási formái is ott vannak, amit nem játszhat bohóctréfaként, ezért hol orrvérzéssel, máskor remegésekkel, dadogásokkal, koordinálatlan mozdulatokkal éri el a hatást. Akkora tűzzel ég és éget, hogy az ember képes őt csúnyának is látni, holott nem az, 16 éves kamaszként rámászni a vágyott nőre, holott nem annyi, és amikor kiléphet a saját figurájából, akkor hanggal, tartással, tekintettel játssza el a karaktereket. Ez a szerep is teljes koncentrációt követel és maradéktalan élményt nyújt.
Az előadás erotikus, pedig senki sem vetkőzik le testileg, humoros, holott nem kabaré, vagy bohózat, tragikus, pedig nincs benne sem hősi katarzis, sem könnyeztetés, Egyszerűen csak egy nagyon jól összehozott színházi élmény, egy kitalált álomjáték van, aminek a megtekintését nagyon ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó színházat.
