Michal Gavish magyar gyökerű, izraeli születésű képzőművésznő, jelenleg San Franciscóban él. Fizika-kémikusi tudományos pályafutása után festészetre váltott: 2008-ban képzőművészeti mesterfokozatot szerzett a San Francisco Art Institute hallgatójaként. Munkái egyéni és csoportos kiállítások alkalmával is megtekinthetőek voltak az Amerikai Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Európában és Izraelben.
Most nyílt budapesti kiállításának látogatói képzőművészeti kuriózummal találkozhatnak, “A múlt jelene” ugyanis a történeti, múzeumi, levéltári dokumentálás folyamatáról fogalmaz meg kérdéseket. Gavish egy családtörténeti szálat vizsgál, a sajátját, amelyet a holokauszt szakított meg. A család krónikája, a rokonok, hozzátartozók hiánya életének részévé vált, majd egy képzőművészeti kezdeményezés gondolatában teljesedett ki.
A művésznő nagyméretű alkotásain mintegy szellemalakként hozza vissza a holokausztban meggyilkolt családtagjait, mintha ma is itt lennének velünk. Tudatosan nyúl különféle technikákhoz, keverve az anyagokat, művészeti elemeket. Ettől válik a kiállítás multimédiás tárlattá.
A nagyméretű portrék csoportját az eredeti környezetükben állítja fel: a pesti zsidónegyedként ismert városrészben. A képek beutazták San Franciscót, Németországot, Tel Avivot, és most visszatérnek Budapestre, a művésznő személyes részvételével. A kiállítás kurátora: Rusznák Rita.
Hana Coman műkritikus írja: Michal Gavish a gondolat kialakulását a tudományos kutatás módszereivel teszi műalkotássá: valami meghatározatlant keres, aminek a kifejezésére erős késztetést érez, míg az idő és a felület formává és megoldássá kristályosodik ki.
Gavish értően nyúl adatokhoz, eszközökhöz és anyagokhoz, és nem hátrál meg a művészetét kifejező médiumok széles körű alkalmazásától, a videó-művészettől kezdve a hagyományos festészetig több műfajban alkot.
„A múlt jelene” című kiállításában Gavish illékony szellemeket alakít jelenlétté, és kézzelfogható szubsztanciaként állítja ki őket. A kétéves alkotói folyamat Budapesten kezdődött; Lipcsébe, majd San Franciscóba utazott, mielőtt Jaffában, majd újra Budapesten jelent volna meg.
Mialatt a művész 2011-ben Budapesten járt, a rokonok és a történetek hiánya, s a sokéves belemélyedés a családi életrajzba végül egy művészeti projekt ötletébe torkollott. A művészeti rezidens program visszavitte apja szülővárosába. Ez idő alatt egy művészeti központban lakott gyermekkori otthona közelében, és ez ösztönözte arra, hogy saját őseire koncentráljon.
Gavish néhány családi fotóval a kezében határozta el, hogy felnagyítja az apró kis arcokat, és festett testekkel, ruhákkal és kontextussal látja el őket. A következő fázis az volt, hogy megismertette a papírképeket a szülővárosukkal. Az óriási rudakra feszített képekkel Gavish és másik három művész végighaladt Budapest zsidónegyedén. Ahogy a papír kontaktusba került a széllel, amint az átlátszó képek szülőhelyüket látogatták, videó-művészetté és állóképekké változtak.
Gavish később Lipcsébe költöztette a munkáit, egy nagy stúdióba, amely egyben a lakása is volt. A stúdióban felfüggesztett óriási képek azonban otthonért kiáltottak. Gavish összhangba hozta és újrarajzolta a képeket átlátszó textilre, és vászon-otthont adott nekik: széket, szófát, komódot, képkeretet. Az immár két rétegre rajzolt képekkel ismét felkereste azt a Lipcse környéki erdőt, ahol sok budapesti zsidó lelt átmeneti menedékre, mielőtt további transzportokban Buchenwaldba deportálták volna őket.
Gavish olyan installációt hozott létre, ahol az egyik rétegre festett keretet és a másik rétegre festett képeket egy falra függesztette, aholaz erdeiséta-projekt egy harmadik réteget hozott létre. Így teremtett egy családi legendát, s egy újabb elképzelt életrajzi réteget annak a családnak, amellyel sohasem találkozott.
Amikor meghívást kapott a festményekkel foglalkozó San Franciscó-i Sandra-Lee galériától, hogy ott állítson ki, Gavishnak át kellett költöztetnie az anyagait Amerikába. A lipcsei erdei videó-műből festmények lettek. A budapesti képek eljutottak új otthonukba, rekonstruált termekben, teljes terjedelmükben kifeszítve, és áttetszőn. Az erdőket vászonra festették, második rétegként, emléket állítva maguknak. A San Franciscó-i kiállításon a képek tisztes alternatív életre keltek múltjuk felhői alatt.
A jaffai kiállításon a képek életrajzai elvesztik jelentőségüket. Gavish immár mindent megfest: a képeket, szobák részleteit, erdőket. Konkrét installáció híján a képek metamorfózison mennek keresztül, és örök életet nyernek. A szellemek valódiak és teljesek, mint a vászon, akril és grafit. Anyagiak, nincs emlékezetük, nem ismerik a katasztrófát és a hiányt. Mint a tudományos kutatásban, amikor az anyagot elhelyezik a mikroszkóp alatt, elveszti eredeti formáját, és kontextus nélküli lesz, más és nagyszerű.
Végül a budapesti Zsidó Múzeumban az átlátszó függönyök engedik, hogy a festett képek átszűrjék a fényt, a sugárzást és a történelmet, de anélkül, hogy magukba szívnának ebből bármit is. A szél fuvallata a térben, az anyag finom rezzenése életet lehel a szellemekbe, amelyek mozogva, valódiként jelennek meg és öltenek testet.
Michal Gavish: A múlt jelene
Mindez oly régen volt, mintha a múlt majdnem feledésbe merült volna. Ezek az események mégis újra meg újra felbukkannak a családom történeteiben és nem hajlandóak eltűnni. Két alkotóházban, Magyarországon és Németországban kíséreltem meg elkapni a történelem fonalát a saját őseimről festett portrékkal. Fogtam ezeket a rajzokat, és azokon a környékeken rekonstruáltam az életüket, ahol valóban éltek.
A folyamat során sok apró részletet ismertem meg a nagyszüleim és dédszüleim életéről, akikkel sohasem találkoztam. A második világháború idején elhurcolták őket, eltűntek, s ezzel a családomban mély szakadék keletkezett, amit az évek során sötétség töltött meg. Szomorúsággal itatta át a családomat, a gyermekkoromra is rányomta bélyegét.
Ahogy sikerült egyre többet megtudni az életükről, világossá vált, hogy soha nem leszek képes visszatükrözni az igazi nagyszüleim pontos képeit. Ennek megértéséből született meg az a kísérlet, hogy a családomat elképzelt hosszú és normális élettel élesszem újra. Az installációmban az élettörténetük mellett megpróbáltam családomnak alternatív történetet is biztosítani. Ez az új idővonal soha nem létezett jövőt is adott nekik.
Az eltűnés története:
Apám családja a Nagydiófa utca 16.-ban élt, Budapesten, míg be nem költöztették őket egy zsúfolt csillagos házba, néhány sarokkal odébb, a Király utca 33.-ba. Édesapám és fiútestvére a Wesselényi utcai zsidó iskolába járt. 1943 áprilisában a nagyapámat, Gertler Jakabot katonák a budapesti főpályaudvarra vitték. A gyermekei utánaszaladtak, és megpróbálták kideríteni, hova viszik. Látták, amint a vonat mellett állt. Integetett. Soha többé nem látták viszont.
A háború alatt a dédszüleim egy lakásban éltek a család többi tagjával. Dédnagyapám, Deutsch Lajos 1944 márciusában elment otthonról, kenyeret venni. Dédnagyanyám szólt neki, hogy semmi szükségük sincs rá, de ő ragaszkodott hozzá, és távozott. Akkor látták utoljára.
