Na, nehogy mán! Képviselőnek jött vissza, nem utódnak. Ha az ellenzék nem, akkor ő sem. Pedig jó korban, jó karban van, elhívatott. A nagy vadász, Széchenyi Zsigmond karosszékéből cserkészi a világot, feladatot keres, nem zsákmányt. Igazából hajtói sincsenek, magányosan pedig nem ejthet nagyvadat. Igaz, gyakran gyanúsítják ezzel. (A kép forrása: hsk-post.de)
Megtehetné vagy megpróbálhatná, az ellenzék tehetetlen, a saját csapatában pedig nincs más vakmerő, a bátorságuk csupán parlamenti fedőnév. De nem lép elő. Pedig gyakorlott, jó vadász, álcázza magát, de óvatos. A jó vadásznak van puskája, de nincsenek érzelmei. Ha lennének, akkor sajnálkoznék, esetleg sakkoznék. Ahogyan egykoron tanítója, Hódmezővásárhely legendás polgármestere. Ő magyarázta a politikáról: „Olyan, mint a sakk. Sikert akarsz? Támadd a vezért!”
A sakkozó polgármester nélkül Vásárhely még mindig jellegtelen porfészek lenne. A településből élt, a település meg belőle. Telekspekuláció, közpénzes születésnapi buli ellenére Európa-díj, Hild-érem a városnak. Magánemberként sakkozott, polgármesterként, országgyűlési képviselőként folyton folyvást építkezett, főként kiskapukat. A helyi javakat ő osztogatta, a parlamentben két helyen ült. Súlya volt szavának és a testének. Családi vállalkozása mindig virágot termelt, a gazt választóira hagyta.
Örökösei százmilliós vagyonon osztozkodhattak, a hálás utókor márványszoborral emlékezett rá: egyik kezében a Biblia, másikban kard. Hogy ül vagy áll, mindegy, a tekintélye látszik. A vadász naponta szembesülhetett tanítója szobrával, és egyik késői utódjával, a miniszterelnökségről ábrándozó polgármesterrel. Az egyikből legenda lett, a másikból még lehet valóság.
A vadász nem maradhat le, az ciki lenne. Vannak hívei, tanácsadói, és becsvágya. A pártjában szeretik, külföldön elismerik. Valamikor ő volt a második, akkoriban azt mondták, ennél jobbat is érdemelne. Egyszer még felkérhetik! Kudarcos idők jöhetnek, talán nem kell leütni, elég cserélni a vezért.
Ha az ellenzék nem, akkor ő. Na, nehogy mán!