– A magyar politikai állásfoglalásokkal közvetlenül még nem foglalkoztunk; nem is fogunk mindaddig, amíg jogszabály szintjén nem válnak hivatalossá. Ráadásul a különféle véleményeket még csak nem is kormánytagok hangoztatják.
Azon hírek hallatán, hogy az utóbbi időszakban hányan lépik át a magyar határt délkeleti irányból, döntően Szerbia felől, koszovóiak, azaz albánok, és nem csupán ők, hanem szíriaiak, afgánok és mások, továbbá a politikusi megnyilatkozások miatt, és azok láttán, amilyen események a pályaudvarokon, például Győrött zajlanak, sok megkeresés érkezik hozzánk, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának budapesti, regionális irodájához. Minderre természetesen reagálunk, elmondjuk véleményünket általánosságban, ám politikusi, ráadásul nem kormányszintű megnyilvánulásokra nem szoktunk.
Véleményünket, persze, nem rejtjük véka alá. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának az álláspontja: az 1951-i menekültügyi konvencióból következően tehát mindazokat, akik menedéket kérnek, be kell engedni az adott országba, ezután pedig személyes alapon ki kell vizsgálni a menekültstátuszra vonatkozó kérelmeket. Csak az egyéni vizsgálat eredményeként lehet és szabad kimondani: kellően megalapozott-e az illető menedékkérelme, és ha igen, akkor menekültstátuszt kell neki adni. Ha viszont nem, akkor a menekültstátuszra sem jogosult.
Ha a kérelmező megfellebbezi a számára negatív döntést, és a bíróság is helyben hagyja az elutasítást, akkor felszólítják az ország területének az elhagyására. A hivatali procedúra idején egyébként akár idegenrendészeti őrizetbe is vehető a kérelmező.
– Ha kiutasítják, akkor köteles-e ugyanazon az úton visszamenni, tehát miként napjainkban tapasztalható a belépés, a magyar–szerb határon keresztül, vagy elindulhat-e Nyugatnak?
A konkrét eljárás meghatározása a bevándorlási hivatal hatásköre, ebbe mi nem szól(hat)unk bele. Ami a Nyugatra tovább utazást illeti, tudni kell, hogy létezik egy európai uniós, úgynevezett dublini rendszer. A lényege: mindenki menedékjogi eljárását abban az országban kell lefolytatni, amelyikben az Európai Unió területére lépett és először menedékjogot kért. Tehát: ha valaki az eljárás végét meg sem várva, tovább utazik Nyugat-Európa felé, és egy másik országban a hatóságok igazoltatják, és kiderül: egy másik EU-országban regisztrálták menedékkérőként, akkor a dublini eljárásnak megfelelően visszaszállítják az illető országba. A másik fontos tudnivaló: ha bármelyik EU-tagállamban elutasították a menedékkérelmét, egy másikban már nem adhat be újabb ilyen kérelmet, hacsak nem bírói úton akar érvényt szerezni a saját igazának, bizonyítván, hogy a jogai sérültek, és ekként utasították el a kérelmét.
– Gazdasági menekültnek tekinti-e a menekültügyi főbiztosság azokat, akik hazájukat az ott uralkodó gyalázatos, emberhez méltatlan körülmények miatt elhagyván, gyakorlatilag földönfutóként igyekeznek olyan országba, ahol biztosítva látják a saját és családjuk létét, és ennélfogva politikai menekültté nyilvánítsa bármelyik ország is?
Annak alapján, hogy valaki melyik országból érkezik, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és az ENSZ erre vonatkozó konvenciójának részesei nem foglalnak állást. A származási ország persze támpont annak megítélésében, hogy a kérelmezőt a hazájában veszély fenyegette-e vagy sem. A menekültté nyilvánítás a genfi konvencióból egyértelműen levezethető. Menekült az, aki háborús helyzetből, fegyveres konfliktus elől menekül, illetve akit üldöznek a hazájában politikai nézetei, etnikai, más társadalmi csoporthoz, vallási, hovatartozása miatt, és ezért a saját, a családja, a szerettei élete veszélyben forog.
A koszovóiak esetében is ezt kell vizsgálni, akárcsak a szíriaiak, az afgánok vagy más nemzetiségűek esetében: valós (élet)veszély áll-e a menedékkérelme mögött, avagy a Koszovóban tapasztalható rettenetes nyomor és kilátástalanság késztette arra, hogy másutt keresse boldogulását.
Ha „csak” ez az ok, a genfi konvenció miatt nem számít „politikai” menekültnek. De: tavaly, tavalyelőtt is, néhány esetben Magyarországon biztosítottak koszovói embereknek nemzetközi oltalmat, mert vannak olyan kisebbségi népcsoportok, amelyekkel szemben – a magyar hatóságok szerint is – érvényesül a diszkrimináció, ami veszélyessé válhat a számukra Koszovón belül.
– Tájékozódik-e az ENSZ vagy bármelyik szervezete a helyszínen arról, hogy van-e valós oka a tömeges menekülésnek Koszovóból, avagy pusztán tömeghisztériáról van szó?
Kollégáink jelen vannak a térségben, Pristinában irodánk működik. Mi, a budapesti, közép-európai régiós iroda munkatársai is rendszeresen járunk a magyar-szerb határ mindkét oldalára, ezenkívül hetente, kéthetente fölkeressük a magyarországi befogadó állomásokat Békéscsabán, Debrecenben, Bicskén, Vámosszabadin stb., ahol részben az ott dolgozó magyar hatósági emberekkel tárgyalunk, részben pedig alapos beszélgetést folytatunk az érintettekkel, a menedékkérőkkel, sőt, elismert menekültekkel is. Így a múlt hetekben koszovóiakkal is, azzal a céllal, hogy tőlük közvetlenül tájékozódjunk arról, miért indulnak útnak.
– És mit mondanak?
Miként már céloztam rá: a legfőbb probléma az extrém szegénység, a kilátástalanság. A harcok megszűnte, 2000 óta munka nélkül vannak, semmi reményük az elhelyezkedésre, nyomorognak, és ha még beteg is van a családban, az maga a tragédia, az orvosi ellátásért fizetni kell. Fölvetődtek etnikai feszültségek is. A politikai bizonytalanságra is hivatkoznak, hogy a legutóbbi választás óta fél évig nem volt kormány, és az ilyen köztes állapot az ország működőképességét sem segítette. A bizonytalanság is elűzi szülőföldjükről az ott élőket.
Az érem másik oldala: Magyarország, 1956
Bár elmehettem volna 1956-ban, maradtam. Mi több, a szomszédunkban jóval kisebb lakásban élt rendőr még karácsony táján is fölajánlotta: átvisz bennünket, az egész családot, a határon, csak menjünk, és akkor ő végre tisztességes méretű lakásba költözhetne a családjával.
Nem mentünk…
Akik viszont elmentek, azok már az első leveleikben arról számoltak be, hogy elsőként az osztrák csendőrség, a katonaság (Bundesheer) és a rendőrség mindennemű parancs nélkül, önként segített – miként tette ezt a lakosság is! – a magyar-osztrák határon átszökött sok-sok tízezer magyarnak, (kis)gyerekes családoknak, magánosoknak. Tisztában voltak azzal nem csupán az osztrák hatóságok, hanem a Nyugat befogadó országai valamennyien: a magyar menekültek életüket, hozzátartozóik életét mentendő, valamint az itthoninál jobb, biztonságos életkörülményekért hagyták el hazájukat. Tudták: a döntés elképesztően nehéz, nem első fölindultságukban vágtak neki a késő őszi, téli határnak, a végén már életüket és hozzátartozóik életét kockáztatva.
De biztosak voltak abban, hogy segítőkre, befogadókra lelnek odaát.
Nem csalatkoztak, évtizedek múltával ezt sok tízezren bizonyíthatják. És akiket visszakényszerített a honvágy hónapok, évek elteltével, azok is csak jót tudtak mondani a kinti fogadtatásról, segítőkészségről. Pedig ők is, ezt nem titkolták, ma sem titkolják, korántsem elsősorban politikai, sokkal inkább gazdasági menekültként lépték át a vasfüggönnyel elválasztott két ország határát.
1956 őszén, a függetlenségét frissen elnyert Ausztria kormánya határozatot hozott arra, hogy a Magyarországról menekülteknek, valamennyinek, menedéket kell adni. Akkor mintegy 180-200 ezren lépték át a magyar-osztrák határt, 150 ezren folyamodtak menekültstátuszért, legnagyobb részük néhány hét, hónap elteltével tovább utazott az őket befogadó országokba.
A képeken: magyar menekültek a kismartoni (eisenstadti) vasútállomáson; ők már átjutottak, jobb sorsra várván; a jobb körülmények közé vezető úton; ételosztás a traiskircheni menekülttáborban; segítsd a magyarokat: a svájci menekültsegítő szervezet felhívása.
